Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szem aprócska borsó. Takaros és tápláló hüvelyben éldegélt testvéreivel, igazán nem volt oka panaszra, mégsem volt elégedett. Királyi palotában akart élni, finom társaságra vágyott, meg pihe-puha ágyikóra.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szem aprócska borsó. Takaros és tápláló hüvelyben éldegélt testvéreivel, igazán nem volt oka panaszra, mégsem volt elégedett. Királyi palotában akart élni, finom társaságra vágyott, meg pihe-puha ágyikóra.
Hogy honnan tudott az efféle úri huncutságokról? A királyi főszakácstól, ki mástól! Az apró borsó a királyi főveteményesben tengette ugyanis meglehetősen szürke (pontosabban meglehetősen zöld) életét, így nap mint nap hallhatta, ahogy a főszakács a főkertésznek kérkedik, milyen jó sora van a palotában.
– Egy kanál vízben meg tudnám fojtani ezt a fennhéjázó fajankót! – morogta mindig a főkertész, miután a főszakács kidicsekedte magát, felmarkolta a legszebb zöldségeket, és végre eltakarodott. A borsónak viszont nagyon is tetszett, amit a csillogó-villogó, tágas palotáról hallott, és elhatározta, hogy egy szép napon ő is éppolyan fennhéjázó lesz, mint a főszakács.
Valóban szépen indult a következő hétfő. A ragyogó reggeli napsütésben sütkérezve a borsó a héja mélyén érezte, hogy eljött az ideje. Mikor az udvari főszakács az ő hüvelyük mellé ért, a borsó – sitty-sutty! – kiugrott belőle, egyenesen a főszakács puha markába.
– Ejha! Kicsi a borsó, de erős! – kiáltotta meglepetten a főszakács. Ebből is látszik, hogy kissé műveletlen volt, de főzni, azt tudott. Csakhogy a borsóban emberére akadt! Hiába párolta, hiába passzírozta napestig, nem bírta megpuhítani. A mi borsónk kemény maradt, mint a gyémánt. A királyi főszakács mérgében még három órára bedobta az ezeregy fokosra hevített sütőbe is, ám a borsónak meg se kottyant.
– Ó, hogy nem sül le a képedről a bőr! – nyögte a főszakács gyöngyöző homlokkal.
Odakint közben nagy vihar támadt. Kivágódott a királyi palota főkapuja, és csuromvizesen betipegett rajta egy hölgyemény, aki azt állította magáról, hogy ő vérbeli hercegkisasszony, és szállást kér éjszakára.
Több se kellett az öreg királynőnek! Máris a konyhában termett, és felmarkolta a kihűlt tepsiben terpeszkedő borsószemet. Vitte a vendéglakosztályba, lerakta az ágydeszkára, azzal rádobált húsz derékaljat meg húsz vastag pehelydunnát.
A borsó elégedetten befészkelte magát a baldachinos ágy legmélyére, elvégre elérte, amit akart: királyi palotába került, a konyhában a legfinomabb társasággal találkozott, most meg maga a vén királynő fektette be ebbe a pihe-puha ágyikóba.
Igen ám, de ekkor veszettül nyomni kezdte valami. Egész éjszaka forgolódott, hogy szabaduljon a nyomasztó tehertől. Így hát szegény hercegkisasszony másnap reggel nem holmi kényeskedésből mondta, hogy sose volt még ilyen kényelmetlen az ágya, hiszen a gyémánt keménységű borsó szünet nélkül szurkálta alulról. Na, amint rátalált, kis is hajította rögtön az ablakon!
Arra járt a patkányfogásban páratlanul tehetséges királyi főhéja, és puszta véletlenségből lenyelte a megszeppent borsót. Felrepült vele a királyi palota legmagasabb tornyának legtetejére, de torkán akadt a falat. Végül nagy nehezen csak kiöklendezte magából.
– Pfuj! – finnyáskodott a borsó.
– Ne legyél már ennyire fennhéjázó! – szólt rá a héja, de ő azóta is csak falra hányt borsó, ha ugyan meg nem halt.
