Új, remek verseskötete jelent meg Tóth Erzsébetnek, aki idén lesz hetvenéves, és jelen sorok írója nagyon reméli, hogy az irodalmi fórumokon méltóképpen megünneplik majd ezt a kerek számot. Hogy miért kezdem éppen az évekkel?
Új, remek verseskötete jelent meg Tóth Erzsébetnek, aki idén lesz hetvenéves, és jelen sorok írója nagyon reméli, hogy az irodalmi fórumokon méltóképpen megünneplik majd ezt a kerek számot. Hogy miért kezdem éppen az évekkel? Egyfelől azért, mert a Kínai legyező egy nagyon fiatalos hangon megírt kötet (kortársai közül az egyik legfiatalosabban író költőről beszélhetünk tehát), és nemcsak a hangja fiatalos, de a ma divatosnak számító, alulpoetizált, a magas kultúrát a populáris kultúrát keverő, ironikus verseszményt is követi (valószínűleg inkább ösztönösen, mint tudatosan). Másfelől azért kezdtem az évekkel, mert a könyv több verse tematizálja az elmúlt éveket, és az ezzel járó veszteségeket, az öregedést, a szülők és a barátok elvesztését.
A populáris és a magas kultúra keverésére már a cím is jó példa, amennyiben a kínai legyezőben egyszerre jelenik egy ősi, antik, nagy hagyományú kultúra, és a piacokon kapható, olcsó tucattárgy: „araszolsz óvatosan / mint kiadós záporok után a csigák / el ne tapossanak, el ne roppanj / viszed magaddal kínai legyeződet”. Vagy újabb példának itt van a Betegutak című vers befejezése: „gyöngéd erotikával mossa a hajam / mint Robert Redford Meryl Streepnek / távol Afrikától”.
A kötet másik, fentebb említett jegye az irónia, a néha groteszk felhangokat megcsendítő önirónia: „Annyira szeretek aludni, hogy az már botrányos. / Mondhatnám perverzió … elkezdek már délután háromkor alváshoz készülődni”. A következő vers ugyanezt a hangot folytatja: „Majd szóljak, ha fogadóképes leszek. / Nos, ez nehéz lesz”. A költő ezekben a sorokban egyszerre veszi komolyan magát és nem. Ez egyfajta tapintat is az írótól, hiszen az irónia alkalmazásával az olvasót kíméli meg a lelkileg nyomasztóbb momentumoktól.
Őszinte, vallomásos, közvetlen költemények ezek. Az ember éppen ezért azt hihetné, hogy könnyen érthetők, de ez nincs egészen így. Ugyanis Tóth Erzsébet egyik jellemző poétikai, retorikai eszköze a kihagyás, amitől egyfajta enigmatikusság keletkezik. A látszólag érthető szövegekből a költő fontos részeket hagy ki, például a vers tárgyát vagy alanyát. Sokszor csak a körülírásokból lehet megsejteni, kiről, illetve miről is van szó, ilyen például az Ázsiai márvány című vers is: „lágyan a vállamra huppan / ettől megrázkódom / és már lent is van a földön”. Az ilyen sorok a vers allegorikusságának terét tágítják, amennyiben megnő a behelyettesítések számának esélye.
Tóth alanyi költészetére kontráznak rá a szerepversek, amik a Kőrózsa című kötetben lettek csúcsra járatva. E könyvben a Díszállat feleség és a Madárbosszú hasonló szituáltságúak a beszélőt illetően, és mindkettő egy-egy drámai monológnak is felfogható.
Ez a valósághű, sokszor alig stilizált költészet, ami vagy a megélt, vagy az átérzett ‒ mert Tóth Erzsébetnél kevés empatikusabb költő van ‒, és ekként megélt élményekből táplálkozik (ezekből születnek a szerepversek), általában a szabadvers formájára támaszkodik, ami nála alig központozva árad, és sokszor a nagy kezdőbetűk is hiányoznak. Összefoglalóan elmondható, hogy Tóth Erzsébet számára már régóta otthonos ez a versforma. Talán az ő költészetével kapcsolatban még soha nem merült fel, én mégis megkockáztatnám elemzésemkor a minimalizmus fogalmát, ugyanis szerintem ezek a versek szoros rokonságot mutatnak a minimalista formaeszménnyel a lecsupaszítottság, a depoetizáltság és a kihagyásos szerkesztés okán. Ez a költészet egyébként távol tartja magát a műviségektől, és a csináltságoktól. Bár sokszor szociografikus jellegű, mégis van benne valami az álmok valószerűtlenségéből, mintha az álmok szociográfiáját akarná megírni. Nem véletlen, hogy több műve is az álmokból táplálkozik.
A hiány kötete ez: például a saját család hiányáé. A könyv egyik legszebb és legkülönösebb verse a Lesz egy reggel című, amiben a cím a vers első sorának fogható fel, amennyiben így folytatódik: „én azt már nem élem meg”. Ez a sor utalhat arra is, hogy a vers következő soraiban felvázolt, banálisnak tűnő, de a boldogságot, a teljességet jelképező reggel leírása mással esik meg, tehát nem a vers beszélőjével; de úgy is lehet értelmezni a sort, hogy a vers beszélőjével történik, csak már a túlvilágon. Az erős, különös első sorral kezdődő vers egy még különösebb, tragikusabb és fájóbb zárlattal ér véget: „nincsenek tapasztalataim a boldogságról, / talán ilyen is lehetne”. Vagyis a boldog pillanatokat ‒ akár egy hétköznapi, családi reggelt ‒ a beszélő csak megpróbálhatja elképzelni, mert róluk a versbéli énnek nincsenek tapasztalatai.
Ezzel a verssel függ össze az anya és az apa elvesztésével, idősödésével foglalkozó versek sora is. Például a nagyon szép Nincs többé, ez a visszafogott apasirató. Az apáról a versből megtudjuk, hogy asztalosként, tehát fával dolgozott, és idős korára kertje lett, amiben a fái álltak, vagyis nem csoda, ha ez a fával, növényekkel dupla szinten összekötött ember a vers végén, mintha maga is fává válna: „ki fog enni az ő diófájáról / kinézek a hideg, elhagyott kertre / a diófa mintha kilenc botjával / éppen utána indulna”. Bár a költő nem tesz egyenlőség jelet az apa és a fa közé, a metafora, mintha erre utalna. Ezek után nem meglepő, ha a lányának, a vers beszélőjének is van kertje, igaz, csak az erkélyen vagy a szobában, és hogy a virágainak-növényeinek különálló személyiségei vannak. Az egyiket például Lizának hívják és fikusz. Kiderül, hogy a költő sokat tanul tőlük: „Élni tanulok tőlük, ahogy figyelmem nélkül is nőnek / titokban új rügyeket hoznak / nem hivalkodnak gyönyörűségükkel. / Titkos értelmű kert az Akácos ház erkélyén ‒ / a harmadik emeleten.” De nem csak a növényből lesz személy, hanem az emberből, a személyből is virág: „ők vigyáznak rám, el ne tévedjek képzelt útjaimon / mikor sziromszárnyakon lebegek, szédülök / visszafordíthatatlanul, már nem tudom, hova”.
Az édesanya képe idős, jobbára segítségre szoruló emberként jelenik meg a versekben, így a Gyerekségek címűben is, ami kapcsolatban áll a Lesz egy reggel című művel, ami a saját család, saját gyermek hiányát írja körbe. A Gyerekségek című vers ezekkel a sorokkal kezdődik: „úgy hagytam ott Anyámat / testvéremnél / mintha a gyerekem lenne”. Ezt a gondolatot bontja ki az utolsó négy sor is, csak sokkal plasztikusabban, érzékletesebben: „testem nehéz lett / mintha szültem volna / gyerekem nem lett / hát anyát szültem”.
De a könyvben nemcsak a szülőktől, hanem a pályatársaktól, barátoktól is elbúcsúzik a költő, például Tandori Dezsőtől az Egy szál szegfű címűben. A Ha még élek egyik szervezőelve maga a névsorolás, az elhunytak számbavétele: „Már összevissza zuhognak az évek a halálokkal … velük éltem, velük voltam fiatal és öreg, / meghaltak sorra. / Valami baj lehet velem, ha még élek”.
Fontos megemlíteni ‒ hiszen e nélkül nem lenne teljes Tóth Erzsébet költői portréja ‒ a versek közéleti vonulatát, hiszen maga a kötet is egy hasonló tematikájú művel kezdődik, A vér cíművel, és a beszédes Magyarország cíművel záródik. Az ilyen mondanivalójú versek költőnknél lelkiismereti kérdések, és jelen sorok írója alig ismer nála autentikusabb közéleti vers-írót, aki ott volt a rendszerváltás sűrűjében is.
A fentebb elmondottakból jól látható, hogy a Kínai legyezővel egy időszembesítő kötet született, aminek segítségével mi is számot vethetünk saját emlékeinkkel. Őszintén, egyszerűen, még ha a látszólagos irónia mögött valós fájdalmak állnak is, ahogy a költő a Mindenki, aki élben, vagy a Nincs válaszban: „hiába minden új itt, én mér régen élek /amikor a tantusz azt hívta föl, akit akartunk / akár magát az Istent / ha tudja még valaki, mit jelent ez”.
(Tóth Erzsébet. Kínai legyező, Nap Kiadó, 2021, 84 o.)