Ölvedi László | Versek

Ölvedi László 2021. június 21., 09:02

Jó szerencsét! nagy biztatásom
Nem hallja már itt senki, senki.
Jaj, pedig nincsen semmi másom.

Takáts Márton: Cím nélkül (hajótemető) (olaj, vászon, 60 × 120 cm, 2016)

A bányász éneke
Bányász vagyok, fojt a bányalég.
Mellemre sűrű ködök ülnek,
Mécsesem rőt lidérclánggal ég.


Síri csendben mélylik a tárna.
Messze, messze zokog a visszhang,
Mintha mindig temetés járna.


Rombolt a rém, bedőlt a bánya;
Kik élünk még alatta, holtan
Pusztulhatunk, a fene bánja.


Kopogok a koporsódeszkán:
Kemény falán száz süket fülnek.
A feleletet várom eztán.


Jó szerencsét! nagy biztatásom
Nem hallja már itt senki, senki.
Jaj, pedig nincsen semmi másom.


Nem bírom már sokáig én sem,
Megöl a bánya gyilkos lehe
S túl leszek minden szenvedésen...


De lelkem ég a Davy-mécsben


A bánya mély, halálos, setét,
Mi lesz, ha e robbanó légben
Kinyitom a lámpám födelét?


Magyarságom
Magyarságom gyötrő kínnal éget,
Lángja tikkaszt.
Hordozom, mint titkos néma vétket.


Hazugság őkegyelme rám kurjantott:
„Térdre, porba;
Parancsolom, törd nyomban össze lantod.


Szolgám a pénz, a kincs, a szűz erény,
Az igazság,
Becsület, élet, minden az enyém.


Fény, pompa, kéj, amit csak ad a föld,
Nekem terem;
Minden kis cseppet serlegembe tölt.


Magyarnak lenni szürke póri sors,
Bús égvívás;
Elindulsz százszor, százszor megbotolsz.


A napod fakó, viharfelleges.
Sötét hajó,
Mely pusztulásnak tengerén evez.”


Gúnyolhat ármány, sírhat balga jós;
Én maradok
Süllyedő gályán utolsó hajós.


Újvár
Idegen éjszakákon
lelked sokszor feléd oson,
reszkető karral megölellek
a messzeségből kicsi városom.


Ostoroztalak sokszor,
feltéptem sok sajgó sebed,
s a régi vádoló szavakból
csak egy maradt: a féltő szeretet.


Elszakadtam belőled
és elsodort az őszi szél,
mint a hervadt, vérszínű lombot -
emléked mégis mindörökkön él.


Kihűlt, régi csókodból
csupán tűnő illat maradt;
s mégis, úgy érzem, arra járok
a poros, fáradt akácfák alatt.


Volt idő, hogy gőgösen,
könnyezve megtagadtalak-.
Most érzem: a gyermek átkai
bús életemre visszahullanak.


Vadvirágos temetőd
pihentető sírhantja vár,
hiába minden, odakerget
a meddő harc, a békítő halál.

Párizs, 1927

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. júniusi számában)