Mirabelle vasárnap délutánonként a Tuileriák kertjében, a kihelyezett székek valamelyikén ülve sütkérezett. Ilyenkor a szökőkutak vízsugarainak játékát szemlélve lelt nyugalomra. A Concorde tér keleti oldalán szeretett igazán andalogni. Párizs ege alatt megbújva, az emberi tekintetektől távol. Gyakran megfordult Jules kávéházában, ahol kizárólag a Grand Marnier narancslikőrrel kevert konyakját kortyolgatta. Ha kedvenc itala véletlenül épp nem volt raktáron, illedelmesen továbbállt.
Mirabelle vasárnap délutánonként a Tuileriák kertjében, a kihelyezett székek valamelyikén ülve sütkérezett. Ilyenkor a szökőkutak vízsugarainak játékát szemlélve lelt nyugalomra. A Concorde tér keleti oldalán szeretett igazán andalogni. Párizs ege alatt megbújva, az emberi tekintetektől távol. Gyakran megfordult Jules kávéházában, ahol kizárólag a Grand Marnier narancslikőrrel kevert konyakját kortyolgatta. Ha kedvenc itala véletlenül épp nem volt raktáron, illedelmesen továbbállt.
Férje halála óta minden szerdán és szombaton a le Zimmer falai között falatozott. A pincérek már minden kérdés nélkül tudták, hogy az Apollinaire reggelit rendeli: omlós, vajas croissant lekvárválogatással és tejeskávéval. Ezt minden egyes alkalommal egy bögre gőzölgő hibiszkuszteával öblítette le, amelybe három kávéskanálnyi cukrot tett.
– Legalább ez legyen édes, ha már az életem nem volt annyira – mondogatta magában.
Olykor este is ezt fogyasztotta. A teremfőnök sosem csinált belőle gondot. Közben a szemközti szeparék félhomályában megbúvókat szemlélte. Az egyik asztalnál lánykérés. A fiatal hölgy könnyeivel küszködik, körülötte tapsoló személyzet. Pár székkel odébb egy félrelépni készülő férfi. Az özvegy néhai hitvesét fedezte fel benne, aki szintén sokszor szökött egy másik nő karjaiba. Amikor hétvégente, a delelés után élére vasalt nadrágban és a világoskék ingében indult kerékpározni, akkor tudta, hogy vacsorázni már biztosan nem otthon fog. Aztán ahogy gyarapodtak az őszülő hajszálai, az elmaradásai is sokkal rövidebbek lettek. Idősen alig húsz perc alatt megjárta.
– Gyorsan jöttél. Látod, látod… Már annak a riherongynak sem kellesz – mondta, már-már mosolyogva. Erre gondolt ezen az estén is. Mellette egy idős házaspár, akik szótlanul fürkészték az étlapot. Valami újat kerestek. A kínálatban és egymásban is. Mégis, akaratlanul összehangolt sóhajuk jelezte, hogy reménytelen. Mirabelle évtizedekig vergődött megszégyenítve, más megszokásainak a börtönében. Ebédnél férjének helyezte ki az öblösebb kanalat, az élesebb kést és a csiszolt villát. Kizárólag tartós tejet vásárolhatott, amelyet reggelente csakis szűrve és forralva tálalhatott, pontban 7 óra 30 perckor. Azokon a napokon, amikor piacra ment, már fél öt után felkelt és elkészült, hogy beszerezzen mindent. Bagettből a jónál is jobban átsültet, negyedkilós jégkrémet csokoládé- és vanília-, esetleg eperízben. Mindezek mellé pedig a Le Parisien és egy kaparós sorsjegy. Ebédnél rendre a ház ura kapta a sült szárnyasok mellhúsát. A hétvégi menüsor kísérőjeként kizárólag almás és diós pitét készíthetett, esetleg fonott kalácsot. Kivételt csupán az ünnepnapok képeztek, amikor csokoládékrémes piskótatortát is süthetett a család és talán saját örömére is. Szinte csakis azzal törődött, hogy párjának kedvére tegyen, pedig 1972 óta sem az álmaik, sem az ágyuk nem volt közös. A Magas szőke férfi felemás cipőben volt talán az utolsó alkotás, amelyet filmszínházban néztek együtt. Külön hálószobáikban még a tévéműsoron sem kellett osztozniuk. Bár előfordult, hogy – egyfajta nosztalgikus ihletés hatására, vagy isten tudja, mi okból – a sanremói dalfesztiválon közösen szurkoltak kedvenceiknek. Domenico Modugnót és Bobby Solót ugyanis mindketten szerették. Amikor azon a hűvös márciusi reggelen végső útjára kísérte házastársát, akkor azt remélte, hogy minden jobb lesz, mert úgy érezte, megszabadult „börtönőrétől”. Persze igazából sosem lett az. A tejet ezután is forralta. Még mindig kaparós sorsjeggyel próbált szerencsét. A bagettből továbbra is csak azt vásárolta, amelynek a végei szinte már odakozmáltak. Hiába, az a nyavalyás megszokás. Igaz, pár dolgot már nem úgy tett, mint azelőtt. Karácsonykor nem sütött halat. Ilyenkor egyetlen halkonzervet vett.
– Nekem ez bőven elég lesz. Egyedül is vagyok, meg különben is… – mormolta beletörődve a gyerekeinek, annak ellenére, hogy az ünnepeket majdnem mindig velük töltötte. Igaz, mégsem tudtak annyi időt tölteni vele, amennyit talán lehetett volna. A munka meg a feladatok. Olykor egy ebéd vagy vacsora. Néha egykét telefon. A szokásos Hogy vagy? és Mi újság? Puszi, puszi, majd beszélünk, találkozunk. Majd… Majd… Mindig az a fránya majd. Ez a szócska lett az ő hitványsága. Persze ezt ő sosem hányta gyermekei szemére. Most is korzózott, ahogy vasárnaponként mindig. Betért egy tölcsérre a Le Petit Parisienbe. Ahogy a hűs citromfagylalt a nyelvéhez ért, érezte, hogy a földi mennyország nem tűnt el. Itt van, és gombócokban mérik.
Ma is a Tuileriák kertje felé folytatta az útját, igaz, egy picit korábban indult a szokásosnál. Helyet foglalt az egyik széken, és élvezte a verőfényes napsütést. A táskájából elővett egy édes tölcsért, amelyet Jules ajándékozott neki, hogy pihenés közben is ropogtathasson valamit. Az utolsó falat után szalvétával megtörölgette a száját, majd egy picit mintha elbóbiskolt volna. Ebből a szendergésből azonban sosem ébredt fel. Egy járókelő riasztotta a csendőrséget. François „Frank” Roletti őrmester ért elsőként a helyszínre. Mirabelle élettelen arcán mosoly derengett. A halál beálltának pillanatában pedig napfény melegítette.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. június 19-i számában)