Kinti világ ma az őszi, az áprilisát nem is őrzi.
Él, aki élni tud, és intene még neki kéz.
Nem vagytok ma velem ti, utánatok én is eredni.
Holnapi kis haladék, tegnapi hang szava még.
LÁBNYOMA SÁR
(MÉG ÚJABB LEONINUSOK/1.)
Kinti világ ma az őszi, az áprilisát nem is őrzi.
Él, aki élni tud, és intene még neki kéz.
Nem vagytok ma velem ti, utánatok én is eredni.
Holnapi kis haladék, tegnapi hang szava még.
Itt apukád temetése. A holnapi nap menedék-e?
És ha igen, mi elől? Kertje ez, egy fa kidől.
Most a rigó szava szólna, ha kint a faágra hajolna.
Válaszoló papagáj. Lépne, de lábnyoma sár.
Élni se tudna a hála, mi kinti kutyákra vigyázna.
Már neki semmi a hír. Lépne, de lábnyoma sír.
HALLGAT AZ ÉGBEN
(MÉG ÚJABB LEONINUSOK/2.)
Erre a napra is nézni. Ki tudja, mi új, mi a régi.
Árnyak esőznek, az év. Nélküle nincs haladék.
Istállója üres már, méhtől zúg ma a kaptár,
és a komondorokat halljuk ugatni sokat.
Még vele kellene száz ma, az égbe beásva a tárna.
Földön az éneke gyúl, hallgat az égben az Úr.
HA MONDAT
(MÉG ÚJABB LEONINUSOK/9.)
Itt van a szárnya. Keverni a légbe hiányt, vele lenni.
Itt van a csőre. Az ént, hallani már a szirént.
Itt van a lába. Kalitka akolja becsukva, kinyitva.
Itt van színe. De rég képzeli már a veszélyt.
Sok madarunk belelátni az egybe. Jöhetne ma bármi.
Sok madarunk vele él. Már az a szám a személy.
Ennyi az élete. Még a fatörzsre kiárad a mézga.
Ennyi a végzete épp. Kezdete bárhova lép.
Száma, személye se várja. Ha mondat, az Isten a tárgya.
HOL AZ ÚJ, HOL A RÉG
(MÉG ÚJABB LEONINUSOK/12)
Hátul, a kertben a hinta: kilengne, de nincs oda-vissza.
Hátul, a kertben a kert: mint amit égig emelt.
Mint ami égig emelve ma tartana új emeletre.
De hol a kert, hol az ég? És hol az új, hol a rég?
Hinta az ág is a fákon. Elindul: a lépte madárnyom.
Porba, a hóba se ír. Hol van a sebre az ír?
A NAP VAKUFÉNYE
(MÉG ÚJABB LEONINUSOK/13)
Nyílik a bodza virága, lehullna, de ott van a mása.
Élni a megfelelőbb, mint azután, azelőtt.
Mennyi remény a madárban, a dallama rázza, az áram.
Hol van a dédapa most? Régi fotóba fagyott.
Régi nyarakba hajolva kaszálja füvét, aki volna.
Régi fotót mutogat, hívja elő a tarack.
Hívja elő az a széna, kaszája suhog, szava néma.
Ott van a föld, meg a rét, és odafönt van az ég.
Villan a nap vakufénye, a lét feketéje-fehérje.
Már soha… Több a kevés… Áll a napóra… elég.