Gál Vilmos | Hajnal a Kis-Dunán

Gál Vilmos 2021. július 03., 11:24

Ha már egyszer ideköltöztünk a Kis-Duna mellé, illik kiügyeskedni valamit a vízből, mondta egyszer csak apu, és vett nekünk két lepkefogó hálót.

Azt is mondta, hogy ha jó idő lesz, akkor majd mutat nekünk olyat, de olyat! Csak korán kell hozzá kelni. Nagyon korán.

– De mégis, milyen korán? – nyaggattam.

Fazakas Barna: Welcome, remix (45 × 40 cm, 2016)

Ha már egyszer ideköltöztünk a Kis-Duna mellé, illik kiügyeskedni valamit a vízből, mondta egyszer csak apu, és vett nekünk két lepkefogó hálót.

Azt is mondta, hogy ha jó idő lesz, akkor majd mutat nekünk olyat, de olyat! Csak korán kell hozzá kelni. Nagyon korán.

– De mégis, milyen korán? – nyaggattam.

– El nem tudod képzelni, olyan korán – felelte. – Majdnem sötétben indulunk, és a víz felett, ha szerencsések leszünk, fehér pára gomolyog majd. Olyankor sokkal több állatot látni, mint máskor.

– Mégis, milyeneket?

– Majd meglátod. Nem lövöm le a poént.

Egyik este apu végre bejelentette, hogy hajnalban megyünk a vízre. Izgatott lettem, anyu kételkedett:

– Jó ötlet ez? Olyan korán? Négykor felkelteni a gyerekeket?

– Majd alszanak egyet, ha visszajöttünk – vont vállat apu. – Egyszer kibírják.

Alhattam vagy tíz percet (legalábbis annyinak éreztem), apukám ébresztett. A nővérem nyöszörgött és rúgkapált, nem akart jönni, csak amikor meghallotta, hogy én már felkeltem és öltözködöm.

Vittünk: fényképezőgépet, vödröt, a két hálót, és szikkadt kenyeret a halaknak meg a kacsáknak meg a hattyúknak és a szárcsáknak is.

Láttunk: egy gerlepárt; egy baglyot (apu szerint fiatal fülesbagoly lehetett); két mocsári teknőst (de külön-külön), az egyik vízből kiálló faágon gubbasztott, a másiknak csak a fejét láttam; egy bébi vízisiklót, ami úgy nézett ki, mint egy cipőfűző, a Julcsi tényleg annak nézte, már nyúlt le érte, amikor megmozdult, erre Julcsi akkorát ugrott, hogy még, és sikított is!

Láttunk egy fél vízisiklót is (marha nagy lehetett, amikor még élt, apu szerint valami vízimadár vagy rétisas kaphatta el); egy pézsmapockot (na jó, azt csak apa látta, én meg rámondtam, hogy én is láttam); egy vadkacsamamát a fiókáival, ahogy mögötte úszkáltak, nagyon cukik voltak, meg szárcsát is láttunk, és egy hattyúcsapatot, amint alig valamivel a víz fölött repültek.

Fogtunk: apró halat, én kettőt, apu nagyon sokat, Julcsi meg négyet. A vödörbe gyűjtöttük őket, aztán, mielőtt hazaindultunk volna, visszaengedtem őket a vízbe.

Apu véletlenül kifogott egy folyami rákot is, de tényleg véletlenül: egy kagylót kotort ki a hálóval, hogy megmutassa, a kagylóból meg nem tudott elég gyorsan kiúszni az albérlő (a rákocska). Jó közelről megnéztük, de nem mertem megfogni (apu se, azt mondta, nem evett meszet). A rákocskát is visszaengedtük.

A szikkadt kenyérből nem jutott túl sok a halaknak, meg a kacsáknak se, mert éhesek lettünk, és mi faltuk be.

Otthon anya már várt a rendes reggelivel, közben meg meséltük neki a Julcsival, hogy mi volt a vízen. Már nem kellett visszafeküdni, szerencsére.

Aztán ebéd után apu mégis letett aludni.

Akkor mondtam neki:

– De nem volt pára a víz felett!

 Ő csak mosolygott.

– De azok a hattyúk a víz fölött, ahogy szálltak, apu, az nagyon szép volt.

– Igen, és képzeld, ilyet még én se láttam soha – suttogta apu, és megsimogatta a buksimat.

– Akkor jó, hogy elmentünk – feleltem erre még félálomban. Talán még annyit dünnyögtem: – Apu, igazából azt a pézsmapockot nem is láttam.

Erre apám azt suttogta:

–Nem baj, majd rákeresünk a neten.

Aztán tényleg elaludtam.