Úgy száz évvel ezelőtt
egy nem túl tehetséges,
de őszinte és szomorú festő
kifestette a tájból a vizet,
bele egy képbe, ami máig ódon galériák
padlását nedvesíti.
A Duna partján van egy hely,
ahonnan a megfelelő szögből nézve
egy egészen rövid szakaszon
eltűnik a folyó.
Úgy száz évvel ezelőtt
egy nem túl tehetséges,
de őszinte és szomorú festő
kifestette a tájból a vizet,
bele egy képbe, ami máig ódon galériák
padlását nedvesíti.
A Duna azóta is ott folyik,
késő tavaszi verőfényben.
Akik a partnak ezen pontjára tévednek,
legtöbbször észre sem veszik a hiányzó részt –
agyuk kipótolja, akár a vakfoltot.
Mielőtt visszakanyarodna medrébe,
a kép kereténél a Duna átömlik egy versbe,
amit valamivel lejjebb,
s néhány évvel később írt egy fiatal költő.
Akik leülnek oda, hol ő ült,
láthatják a millió éves folyót, a hegyet, s a fiatal betont;
hallhatják a pillanat zúgását, a súrlódó hordalékot,
de egyszerre – valami megmagyarázhatatlan oknál fogva –
nem találnak szavakat.
Megjelent a Magyar Kultúra Duna-számában (2021/1)