Miklóssi Szabó István | Méhes György, a parázsból előpattanó szikra

Miklóssi Szabó István 2021. július 05., 09:38

Gyerekként nem sokat törődtem a könyvek kinézetével, állapotával, ezért Fekete István Tüskevárját fürdés közben a fürdőkádban úsztatva olvastam. Az Egri csillagok kemény borítóját leszakítottam, kellett valami dobozhoz. Nem járt jobban Méhes György Szikra Ferkója sem.

Még olvasni sem tudtam, de máris lenyűgözött ez az utóbbi könyv, olyannyira, hogy első írásos emlékeimet benne követtem el: füzetbe másoltam a betűket (rajzoltam), aztán szépen megjegyeztem a lapon, honnan kell folytatnom, kövér tintapacákat ejtve. Aztán vettem az indigót, segítségével megpróbáltam lemásolni a remek illusztrációkat (Rusz Lívia készítette), csak éppen az indigót fordítva helyeztem a lapok közé, ezért gyönyörű tükörkép lett a túlsó oldalon. Ráadásul a könyv nem az enyém volt, a szomszéd fiú (aki a nemes Ló becenévre hallgatott) alig akarta kölcsönadni. Máig sem kapta vissza. Mire megtanultam olvasni, a Szikra Ferkó darabokra hullott, alig tudtam összekaparni a lapokat és elolvasni. Szerencsére addigra már kívülről tudtam: édesanyám olvasta fel nekem.

Harminc év múltán, hosszas kutatás után sikerült egy hasonló kiadást beszereznem, azonnal újraolvastam. Nagy becsben tartom. Amellett, hogy első irodalmi próbálkozásaimat követtem el e remekmű lapjain, máig hiszem, hogy kell egy világverő kard a világhoz a Toportyán királyok és Héccerhét uraságok ellen.

Méhes György, vagyis Nagy Elek

Az úr, aki e mesés merényletet elkövette gyerekkori elmém és sok más gyerek ellen, valójában nem Méhes György, hanem Nagy Elek. Székelyudvarhelyen született 1916-ban. Akkor még nem tudta, hogy élete során csinos kis gyűjteménye lesz irodalmi díjakból (köztük a Kossuth-díjjal), azt sem, hogy róla is díjat fognak elnevezni. 1917-ben családja Kolozsvárra költözött, ahol 1938-ban jogi diplomát szerzett. No fene, pont ez kell egy literátornak… de ne feledjük, hogy Klärmann Bernát, közismertebb nevén Karácsony Benő, a Napos oldal és más imádni való művek írója szintén ügyvéd volt (ezért nincstelenkedő író kollégáinak ingyen nyújtott jogi szolgáltatást, amíg a nácik el nem pusztították 1944-ben).

Nagy Elek ekkor még nem tudta, hogy később Méhes György lesz belőle. Aztán egy hasonnevű kommunista író megneheztelt, hogy egy kis senkiházi a nagy név alatt publikál, ezért Nagy Elekünk felvette a Méhes György írói nevet egy bölcseleti doktor és református főiskolai tanár tiszteletére (1746–1809), aki már aligha reklamálhatott érte… Szóval a leendő Méhes György nem nagyon törődött a joggal, tanulmányai végeztével inkább Budapesten töltött néhány hónapot a Nemzeti Színház jóvoltából, színházi és irodalmi lapokban kezdett publikálni, úgyhogy búcsút is intett a soha el nem kezdett jogi pályának. Arról is szó esett, hogy filmforgatókönyvet ír Gábor Áronról, ám hamarosan kiderült, hogy az akkori nagyhatalmak (1944-et írunk) olyasfajta hősnek képzelték el az ágyúöntő mestert, és olyan propagandához akarták felhasználni, ami felért volna egy hazaárulással. Ezzel el is érkeztünk írói pályája egyik legfontosabb könyvéhez.

Bizalmas jelentés egy fiatalemberről

1982-ben jelent meg a regényes önéletrajz. Nagy siker lett, meghozta a rég megérdemelt elismerést az írónak. Ha valaki a két világháború közti és utáni Kolozsvárt akarja megismerni, nélkülözhetetlen e mű elolvasása, sőt tanulmányozása. A szerző beszél a politikáról, szerelemről, pontos képet fest az erdélyi társadalomról, arról a sokszínű népességről, amely akkoriban lakta Kolozsvárt és környékét, Erdélyt.

A mű jó része abban az időben játszódik, amikor a nyilasok voltak hatalmon, akik számos gaz- és gonosztettet követtek el, hogy maga Hitler is megbotránkozott. Méhes a békés együttélés mellett tör lándzsát magyarok, románok, zsidók, szászok vagy bármilyen nemzetiségek között. Szerinte a sokszínű Erdélyt szétzilálni nemcsak lehetetlen, hanem az erre irányuló erőszakos próbálkozás mindenkinek a kárára válik (miként ezt később az erdélyi magyarság érezte és érzi is a bőrén).

A mű egyik legszebb része az, amikor elmeséli, hogy miként ismeri és hódítja meg feleségét (ez egyik késői könyvében is visszaköszön, az Egyetlenemben, melyet mindjárt neje halála után írt, hatvan évnyi házasságuk után).

Ijesztők a műből kivilágló társadalmi viszonyok: politikai gerinctelenség, nepotizmus, korrupció, ráadásul mifelénk mindennek hagyománya van. Méhes szerint ugyancsak nehéz lesz mindettől megszabadulni. Sajnos a próféta szólt belőle, e rákfene azóta is uralkodik az erdélyi (magyar vagy román), romániai életeken, sorsokon.

A Bizalmas jelentés…-nek mintegy folytatása az 1986-ban megjelent Gina, amely egy kolozsvári fiatal házaspár kalandjait meséli el abban a romániai valóságban, ahol majdnem mindenki korrupt, nagyratörő, s ennek persze az átlagember issza meg a levét. A Gina olyannyira remekül mutatja be azt az időszakot, hogy mai olvasója is tüstént a rendőrséghez fordulna feljelentést tenni bizonyos személyek ellen.

Kolozsvári milliomosok

És ezzel el is érkeztünk a kolozsvári történetek másik fontos állomásához. Ha romániai vagy, szinte biztosan járt a lábadon ez a könyv. Na jó, nem könyv, hanem cipő formájában… Ugyanis a regénybéli Keller család valójában a Renner család; a családfő, Johann Renner Szászrégenből költöztette bőrcserző műhelyét Kolozsvárra, ebből jött létre a Renner Testvérek & Co. Rt. bőrgyára, amely az idők és tulajdonosok és államformák múltával jelenleg az S. C. Clujana S. A. nevet viseli.

A mű annyira sokrétű, hogy az már szinte túlzás. Olvasása után első reakcióm az volt, hogy lehetett volna nagyobb terjedelmű is, hiszen a Keller család (maradjunk a regénybeli elnevezésnél) olyan sok tagja és annyira szerteágazó tevékenysége jelenik meg, hogy csak kapkodja az olvasó a fejét. Van itt szerelem, ipari kémkedés, csalárd ügyvéd, korrupt hatóság, lépfene, háború, nemzeti kérdés, beszámoló az erdélyi mindennapokról, családi csetepaték, halál – felsorolni is nehéz. S bár a könyv végeztével támadhat az az érzése az olvasónak, hogy a szerzőt kissé meglegyintette a nosztalgia szele (itt-ott elszólja magát, mennyivel jobb volt az akkori, második világháború előtti és közbeni világ), nos, azért bocsánatos bűn ez ahhoz képest, amit kínál az olvasónak. Amúgy a kérdéses gyár Nagy István önéletrajzi művében, a Sáncalja-sorozatban is felbukkan. Érdemes összehasonlítani, miként tárgyalja a kommunista, de ugyancsak karakán Nagy István a Renner gyárat, és miként Méhes György – izgalmas különbségek villannak fel általuk.

Ki- és bevonulás

Annak ellenére, hogy szerzőnk a békés együttélést szorgalmazta, a kommunista hatalomátvételkor „példaértékűen” kipenderítették az irodalomból. Miként oly sokan akkoriban, ő is a gyerekirodalomban talált menedéket, és írt feledhetetlen műveket, többek közt a neje biztatására. Csak a fontosabbakat említsük: Gyöngyharmat Palkó és más mesék (1954), Szikra Ferkó (regény, 1956), Virágvarázsló (mesék, 1957), Világhíres Miklós (1958), Utazás Nárittyenbe (vidám mesék, 1962), Győzelmes Gábriel (meseregény, 1967). Emellett szorgalmasan fordít, színdarabokat ír, melyekkel szintén szép sikereket ér el. Regényekkel is próbálkozott, első, felnőtteknek szánt műve, az Orsolya (1977) meglehetősen laposra sikeredett. A 80-as évek tájékán aztán „visszafogadják” az irodalomba. Addigra már elképesztő munkásság van mögötte, melyet négy részre lehet osztani: mesék, színdarabok, ifjúsági regények, felnőtteknek szánt művek. Mindezek elismeréseként az 1989-es változások után megkezdődik a már említett „díjeső”.

Epilógus

„Árvátfalvi nagyanyótól hallottam az első meséket. Nyaranta kiült a diófa alá, és mi, kisunokái, köréje gyűltünk, s ő mesélt, mesélt… Csodálatos tündérvilág bontakozott ki képzeletünkben, hős székely legénykékkel, tüzet okádó sárkányokkal, táltosokkal meg boszorkányokkal. Elszorult szívvel (és valószínűleg tátott szájjal) követtük a mesehős sorsát az egyre növekvő veszedelmek közt, és felujjongtunk, amikor végül győzött a becsület, az igazság. Ezt az örömet, ezt a felszabadult boldogságot érzem most is, amikor saját mesehőseim győzedelmeskednek a sötétség és gonoszság erői fölött. Amit sok-sok esztendővel ezelőtt nagyanyótól hallottam, tovább hullámzik, gyűrűzik bennem, mint a hegyek közt elkiáltott szó, mint a belehajított kő nyomán gyűrűző tó vize” – vallja a Szikra Ferkó 1975-ös kiadásának utószavában. Bízvást elmondhatjuk, írásai tovább hullámzanak, gyűrűznek bennünk is.

A nagy mesélő 2007-ben, 90 évesen költözött örökre mese- és regényalakjai közé.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. júniusi lapszámában)