Az égre akasztjuk a terheinket,
rozsdafényű üveggömb a nap,
bőrünket levetjük, mint megunt ruhát,
csontjaink roppannak, mikor álmodunk.
Koszorúk
Nagyanyám háza a templom mellett állt.
Reggel, délben, este
zúgott szobáiban az Úr harangja.
Úgy képzeltem,
a templomtoronyban lakik Isten,
fel-alá járkál,
és ő húzza egyre a harangokat.
Este kilenc óra volt, mikor meghalt.
A torony éjjelenként mindig hallgatott.
Zsoltároskönyvet csúsztattam a párnája alá.
Hittem, hogy másnap megszólít majd Isten,
és angyalok suhognak a templomunk körül.
A ház udvarát mára felverte a gyom,
burjánzik benne az apró szulák.
A gyönge szálakból gyerekként
koszorút kötöttem.
Most is feltekerném ősz haja köré
a fehér virágokat,
és újra fülünkben zsongna
a templom harangja.
A kutyákat azóta itt bottal verik,
és jajszóval
pörölik le Istent az égből.
(2021)
Nem tart meg
Zsákokba gyűjtjük a hajnalt,
elcseréljük kenyérre és borra.
A kenyérből nem lesz már soha test,
talán a bor még vérünkké lehet.
Betakarítjuk az évszakokat,
homokszemekként folynak át ujjaink között,
összegubancolódik a nyár meg a tavasz,
fogaink belecsorbulnak a várakozásba.
Az égre akasztjuk a terheinket,
rozsdafényű üveggömb a nap,
bőrünket levetjük, mint megunt ruhát,
csontjaink roppannak, mikor álmodunk.
Nem tart meg minket az eső sem,
gyökereinket kilöki magából a föld.
Az anyag nem áll össze többé,
formánkat veszítjük,
átdereng lapockánk között a fény,
saját tengelyünk körül fordulunk.
Tüdőnkből a levegő sípolva illan el,
sárba fulladnak a lépteink.
Nem tart meg a föld,
nem tart meg az ég,
a visszaútra nem készít senki fel.
(2021)