néztem a Duna-tükröt, s hogy a víz
az algás köveken szürkén ring át
„Megtudtam, hogy titkokat rejteget
A mi Dunánk, ez a vén róka”
(Ady Endre)
Kilencéves lehettem, talán tíz-,
amikor apámat arra kértem:
hétvégén menjünk a Duna-partra,
élőben látni, ahogy kimérten
mellúszik a jeges, piszkos vízben
a legendás idősebb Schirilla.
(Akkor még úgy tudtam, életmódja
a legnagyobbak közé sorolja.)
És megadatott: boldogan álltam
a budai oldalon kabátban,
mikor a túlparton György bemerült.
Ilyen kunsztot nem láttam korábban.
A hős feje lassan közeledett,
szegény apám vacogott mellettem,
s mikor György végül a partra lépett
– ahogy az óvó fátyol fellebben –,
elém tárult, hogy derekát bizony
hurka övezte, sőt úszógumi,
lötyögött a lilára dermedt zsír,
és a hasfala sem volt sóguni.
Első ízben szembesültem vele:
a héroszok teste is romlandó,
s féltem, hogy a két kedvenc tudósom
sem volt eszményi, Jedlik és Kandó,
pedig őszintén csodáltam őket,
s a szódának rajongója voltam.
A rakpart széléről figyeltem, a
tökéletesség zátonya hol van,
néztem a Duna-tükröt, s hogy a víz
az algás köveken szürkén ring át,
de nem láttam az elsüllyedt kincset:
a hosszú, megoldott élet titkát.
Megjelent a Magyar Kultúra Duna-számában (2021/1)