Klárik Attila | Tangó

Klárik Attila 2021. július 09., 16:07

Árnyék suhant át arcán. Megébredt… Ő volt. A fölé hajoló szemtelen mosoly elállította lélegzetét. Ijedten nézett szét. A kis ablak félig nyitva, a beszűrődő holdezüst lesiklott a Férfi homlokára omló pimasz fürtön, rácseppent a Nő ajkára helyezett mutatóujjára…

Keszthelyi György: Memento mori

Árnyék suhant át arcán. Megébredt… Ő volt. A fölé hajoló szemtelen mosoly elállította lélegzetét. Ijedten nézett szét. A kis ablak félig nyitva, a beszűrődő holdezüst lesiklott a Férfi homlokára omló pimasz fürtön, rácseppent a Nő ajkára helyezett mutatóujjára… Nem is állt szándékában hangot kiadni. Nem is tudott volna. Tüdejéből hosszú perc után siklott ki a döbbent levegő. A Férfi felegyenesedett, háta mögül ruhának tűnő valamit emelt elő, majd az ágyra helyezte. Ő csodálkozva nézte. Nem volt kérdés… Az éjszakában állt, most már az ágy mellett, a szomszéd szobában az alvó Társ, az átütő ezüst fényben az annyiszor megálmodott, kibontakozó férfialak, a szívdobbanással lüktető néma parancsszavak… Selyeminge kígyózva omlott a padlóra, majd a ruha után nyúlt. Estélyi volt. Sötét. Csinosított, vállban nyitott, combaljig érő. Haját feltűzte. Nem vett semmit a ruha alá. A cipő is ott állt, az ágy mellett… Felragadta, majd mezítláb, lopakodva követte a férfit, először ki az ajtón, le a lépcsőkön… A kijárat előtt megtorpant… Nem nézett vissza.

 

A kétszintes épület felső ablaksorán fény szűrődött ki. A Férfi ment elől. Hátranyúlt, ő meg önkéntelenül kapaszkodott a kinyújtott kézbe. Az erek egymásba folytak, forróság indult, először a tenyéren át, a csuklóig, majd fennebb, elhagyva a könyököt. A lépcsőhöz értek. Erősödő zene, gyorsuló léptek, kitáruló ajtó. Tangó. Kétnegyedes, argentin… Lassú-lassú-gyors-gyors-lassú... Hat pár, félhomály, arctalanul suhanó testek. A Férfira nézett. Feketében volt. Csinosított nadrág, fekete, nyakban nyitott ing, kisejlő mellkas. Elpirult. Mélyvörös ruhája átvette pírját… Már léptek is. Erős kar fonódott derekára finoman, majd meglendítette. Lassú-lassú-gyors-gyors-lassú… Már csak öt pár. A barna szempár is beleölelt, mélyen, ellenállhatatlanul. Teste remegve kereste a fekete anyagot, bőre beleégett a Férfi bőrébe, át mindenen. Lassú-lassú-gyors-gyors-lassú... Négy pár keringett körülöttük. Enyhén szétnyíló ajakkal repült, a terem eltörpült, a tompa fények szerre kialudtak, illatok és ízek törtek rá, szédülés, eufória… Lassulás. Három pár. Minden ritmus benne lángolt már. Nem volt tévedés, fél ütem, rezzenő tétovaság. Ezer éve tartott már ez a tánc. A vérében volt. A feszülő bőrében, a húsában remegett minden dallam… Írisze kitágult, a szenvedélyes, újra kirobbanó dinamika odatépte a Férfi ajkához. Nem kapott levegőt. Teste íjként feszült, körme belehasított a fekete ingbe. A Férfi ajkán sós csepp, vérvörös. Újra harapott. Finoman. Két pár. Nem lehetett leállni. Olykor átvette az irányítást. Lába ráfonódott a fölé hajló Férfi combjára. Tekintetük összeláncolva. Mindvégig, egymás mélységében. Már csak egy pár. Az asztalon bársony terítő. Finoman metszett kristálypoharak, lassú tehetetlenségben repültek a padlóra. A Férfi egyetlen mozdulattal söpörte le. Nem értek földet. Amikor a szilánkok szétrebbentek, már benne volt. Millió fehér üvegszilánk hasított belé kéjesen. Hídként hajlott hátra a teste. A terem üresen hallgatta a tangót. Gyors-gyors-lassú-gyors-gyors… Magához tépte a forró férfitestet. Nyakába csókolt, majd ajkán játszó ujjába harapva fellökte. Ráfordult. Haja kibomlott, fénylő arca, izzó szeme földönkívüli volt. Meghalt, majd újra feléledt, újra meghalt… Gyors-lassú-gyors-lassú… Könny szaladt végig a fényen, a zene kifulladva elhalkult. Testetlenül feküdtek a fokozhatatlan vágy nyoszolyáján. Alul a Föld… Az egyik oldalon pislákoló éjszakai fények, a másikon a nevető napfény. Szerre elkapták a kuncogó csillagokat és egymásnak dobálták.

 

Kint hűvös volt. A Férfi tétován előre akarta engedni, majd hirtelen kilépett. Ösztönösen. Az első szúrás a bal oldalán érte, a bordák között. Felszisszent. Védekezőn lépett a Nő elé. Takarta. Újabb szúrás, most már hasi tájékon. A harmadik fennebb. Arra már szorította a Társ torkát. A Férfi erős ujjai belemélyedtek a gége mögötti szövetekbe. Újabb szúrás, újabb szorítás. Lerogytak, egymással szemben. Konokul összeláncolódó tekintetek. Ő csak állt bénultan, tehetetlenül. Lüktető tangó dobolt az ereiben. A két test eldőlt. Még egy utolsó szúrás, balra, fennebb és egy utolsó hörgés a fulladás előtt. A Férfi mellkasa még megemelkedett. Lassan visszasüllyedt, tekintete őt kereste. Ő nem mert ránézni. Nem tudott mozdulni. Hátralépett, a falnak dőlt, majd tarkóját a hideg vakolathoz szorítva állt. A szétdobált csillagok visszarendeződtek a helyükre, előbukkantak az éjszaka fényei. Valahol távol, egyetlen hosszú, vörös hajnali pír jelent meg az égbolt alján. Akár a ruha. Akár a vér. Akár a tangó. Lassú-lassú-lassú, lassú.