Bonczidai Éva | Az anyaság gigantikus kegyelem és tanítás – Beszélgetés Pásztor Annával

Bonczidai Éva 2020. május 02., 07:38

A gyermekvállalást nem szabad úgy elképzelni, hogy akkor a kalandregény eddig tartott, és mostantól másfajta, visszafogottabb színek jönnek, hanem a kalandregény ugyanúgy folytatódik tovább, csak sokkal erősebb színekkel. Olyan, mintha eddig ceruzával lett volna kiszínezve, mostantól meg filccel.

Forrás: Woodstock az Ugaron

– Milyen volt a gyerekkora?

– Nagyon jó. Majdnem kizárólag csak vidéken laktunk, tanyákon, és gigantikus kaland volt az egész. Az öcsémmel (szerk. megj. Pásztor Sámuel énekes, gitáros, az AATB másik alapító tagja) már akkor nagyon jóban voltam, folyton szervezkedtünk, különböző fellegvárakat építettünk, több kiló csillogó követ hordtunk le a Pilisből, vagy lefektetett vízvezetékcsövekbe, nagy betonkarikákba bunkert meg holdbázist építettünk, a pajta tetején űrhajót csináltunk. Szabad és fantáziadús gyerekkorom volt, hála a jó égnek!

– Azt mondta egyszer, szerencsének tartja, hogy akkoriban még nem találták ki a hiperaktív gyerek bélyeget. Mit tudtak kezdeni az intézmények ezzel a szilajsággal?

– Az oviban és az iskolában fegyelmezett voltam, már-már megfeleléskényszeres, mostanra már tudatosan hagyogatok fel ezzel és lázadok ellene, de akkor még nem így volt. Nagyon jó tanuló voltam – szerettem, ha dicsérnek. Jó fejem is volt, meg benne voltam mindenféle játékban, és ha a játék épp a matektanulás volt, akkor azt csináltam ezerrel – akkor is szerettem a sokszínű életet. Az egyetemen is az első két évben kitűnő voltam – ez is egy véglet, mindenben szélsőséges vagyok. De a vérmérsékletem nyugodt, a környezetemet nem terhelem, engem könnyű elviselni barátként és kedvesként is. Makacs vagyok, amit akarok, azt keresztülviszem, de nem taposok bele senkibe. Lelkesítve szoktam „erőszakos” lenni, hogy mindenki jókedvéből tartson velem.

– De az Öreg Tyúkok Egyesülete idején már nem volt pedáns kislány.

– Az a gimnáziumban volt. Igazából az ÖTYE anyukám bandája volt, de nekem ez a név annyira megtetszett, hogy elirigyeltem tőle. Akkor kezdődött a lázadás, punkot hallgattunk meg feltűnően öltözködtünk, de az is szelíd dolog volt, nem volt benne semmi extrém önpusztítás. Kedves, bohókás ügy volt: verseket olvastunk fel, zenét szereztünk, koncertekre jártunk.

– Ekkor is megvolt a már-már stréber énje, bement zöld hajjal órára, mindent tudott, és várta a buksisimogatást?

– A tanulás akkor annyira nem ment – nem a zöld haj miatt persze, hanem mert otthon elkezdődtek a problémák. Másfelé tartott az életünk: anyukámék a szélsőséges vallásosság felé mentek el, nekem meg akkor volt a felszínesebb punklázadásom. Közben a szüleim elvárták, hogy ugyanolyan vehemensen vegyek részt a gyülekezetük életében, mint ők, azaz heti négyszer-ötször ott legyek, de engem inkább a tánc, az irodalom, a zenélés foglalkoztatott jobban.

– Úgy alakult az élete, hogy három apja is van. Milyen a jó apa?

– A jó apaságot csak mostanában élem meg inspirálóan a kedvesem mellett. Az ő családjában nagyon erős az apaminta – nekem is a kedvesem apja az, akit leginkább apámnak tekintek. Bár kölcsönapa volt, ő szeretett úgy és ő állt hozzám annyira közel, mint semelyik másik apám. Az én apáim sokfélék. Egyikük nevelőapa, Simi édesapja. Ő kenyeret tett az asztalra, nagy része volt az életemnek az ő kezében, aztán kicsit megcsorbult az egymásba vetett bizalmunk, amikor másban kezdtünk hinni, összezördültünk, és tizenhét évesen eljöttem otthonról. Bereményi Géza nem apatípus, ő inkább művészke. A művészemberek többsége, főként a férfiak, megengedik maguknak, hogy a művészet elcsábítsa az elméjüket és figyelmüket. A társadalom is elnézőbb a férfiakkal, nem vonja össze a szemöldökét, ha egy férfi az alkotásra koncentrál, míg a nőknél ez már vétek. De egy nő amúgy sem tudja annyira elengedni magát, mert a legbensőbb érzéke közben azt diktálja, hogy védelmeznie kell a porontyokat. Viszont ha csak kicsit is eltér a nagybetűs anyaságtól, máris kővel dobálják. Bereményi szélsőségesen erős volt abban, hogy inkább a művészetet válassza. Ő nagyon inspiráló volt művészemberként, íróemberként és barátként. Gézunak hívom – sosem hívtam apának. A harmadik apám elég későn, úgy tizenhét-tizennyolc éves koromban került az életembe, és igazán aktívan csak most van jelen, amikor elkezdtünk közösen dolgozni a Woodstock az Ugaron fesztiválon, és kiderült, mennyi közös van bennünk.

– Jóformán felnőttként betoppant egy férfihoz és a családjához, hogy én is ide tartozom?

– Nem, dehogy. Amikor anyukám közölte, hogy szerinte ő az apám, már akkor tudatosan kerültem az ilyen jelenetet. Ezt már tizenévesen is morbidnak találtam, hogy szia, hadd öleljelek meg, te vagy az apám. Őt kisgyerekkorom óta ismertem mint családi havert, csak nem tudtam, hogy ő az apám. Szóval nem volt nagy találkozás, sem rácsodálkozás-élmény. Hanem úgy maguktól alakultak a dolgok. Szépen egymás felé sodródtunk. De egyik apám kapcsán sem érzem, hogy kevésbé volna az apám, mint eddig, vagy hogy egyikük inkább az apám lenne, mint a másik.

– A kedvesét már diák korában is ismerte. Mikor volt az, amikor elhitte róla, hogy ő a gyerekei apja lesz?

– Ezzel a témával én nem foglalkoztam, sokkal spontánabb voltabb. Azzal se foglalkoztam soha, hogy mi volna, ha egyszer már nem lennénk együtt, mert szakítanánk. Nagyon szeretem, egy borzasztó erős kapocs az életemben, hatalmas szövetség és barátság a miénk. Ha csak rajtam múlik, és a föntiek is úgy akarják, mi örökké együtt leszünk, mert jó a világ, ha együtt vagyunk. Azt tudtam, hogy lesz gyerekem és ez jó lesz, aztán így is lett. Nyugtatgattam őt is, hogy ne legyen türelmetlen, mert eljön ez az idő is.

– Őt hamarabb foglalkoztatta a gyerekkérdés?

– Sokkal hamarabb. Jó tizenöt évvel korábban. Ő már huszonöt éves koromban időpontokat tűzött ki, hogy mikor, és sosem gondolta volna, hogy negyvenéves koráig várnia kell. Én voltam odázóbb, nem a karrier miatt, hanem mert nem éreztem, hogy itt lenne az ideje. Mondtam, hogy várjuk meg, amíg bennem is ez tombol. Aztán be kellett látnom, hogy ez nem fog bennem tombolni, agyi döntés lesz, de életem legjobb döntése volt, hogy rábólintottam, és nem gyáváskodtam tovább. Sosem volt bennem az, hogy ne akarnék gyereket, de mindig halogattam.

– Mi az a három tulajdonság, ami fontos, hogy egy apában meglegyen? Mit tanult erről a gyerekei apját látva?

– A nyugodtság, hogy alapvetően egy kiegyensúlyozott, türelmes ember legyen, ez nagyon fontos. Az inspiráció – hogy példakép legyen, nem görcsös tökéletességre törekvés persze, hanem olyan legyen, hogy a gyerek akarjon olyanná válni és úgy élni, mint ő, akarjon Apa lenni. És nyilván a játékosság is borzasztóan fontos.

Tesók: Pásztor Sámuel (gitár) és Pásztor Anna (ének) a 2019-es Helló, Ugar! fesztivál zárónapi koncertjén – Fotó: Domokos Zsolt

– Aki látta már önt a színpadon, abban bizonyára felmerült, ki az a férfi, aki önt elbírja. Elbírja – olyan értelemben, hogy megtartja, és engedi ilyenné is válni.

– Ha napi huszonnégy órában olyan lennék, mint a színpadon, kiégnék. Nyilván nem lehet ilyen vehemenciával nekimenni a mindennapoknak. Kell hogy legyen ennek egy tökéletes ellenpontja, hogy egyensúlyban maradhassak. Tehát a színpadi pörgés túlsó oldalán a nyugalom van és a lelki munka. Nekem szélsőséges nyugalom is kell, hogy ennyire szélsőségesen meg tudjak őrülni a színpadon. Otthon önfeláldozó, nyugodt és simulékony kiscica vagyok, minden smink és flanc nélkül. Otthon a párom kinyúlt melegítőnadrágjában és pólójában vagyok, és egy borzasztó edzőcipőben járok bevásárolni, általában föl se ismernek. Az énemnek az a kivetülése, ami a színpadról látható, az úgy ég, mint a magnézium. A szabadságomat korlátozni nem lehet, mert érzékeny vagyok erre – ez az egyensúly az én harcom.

– Az anyaság mitől rock and roll?

– Olyan, mint egy színezőkészlet. Az egész addigi életedet, amiről azt gondoltad, hogy színes, felturbózza. Mindent megtettem, hogy ne éljek szürke, egysíkú életet, de nem gondoltam volna, hogy ennyi szín jöhet még bele. A gyermekvállalást nem szabad úgy elképzelni, hogy akkor a kalandregény eddig tartott, és mostantól másfajta, visszafogottabb színek jönnek, hanem a kalandregény ugyanúgy folytatódik tovább, csak sokkal erősebb színekkel. Olyan, mintha eddig ceruzával lett volna kiszínezve, mostantól meg filccel. Ez a különbség a két élet között. És százszor annyi belefér, mint addig. Amiről azt hittem előtte, hogy élhetetlenül sok (egyszerre voltam színész, bölcsész és zenész, két suliba jártam és közben két zenekarom volt, ezért azt hittem, ennél többet nem lehet), de megtapasztaltam, hogy az anyasággal még többet tudsz kihozni az idődből és magadból. Persze az idegösszeomlások is gyakoribbak, mert az ember azt hiszi, hogy elpusztíthatatlan és mindent elbír, aztán az anyaságban kiderül, hogy mennyire sebezhető vagy. De ha rá tudunk hangolódni, az anyaság gigantikus kegyelem és tanítás.

– Istenkeresés a XX–XXI. századi angolszász rockzenei szövegekben – hogy lett ez az egyetemi diplomamunkája témája?

– Egyszerűen megnéztem, hogy mi az, amit én keresek. Mi az, ami a szövegeimben dominál. Bennem – és ezáltal a dalaimban is – nagyon nagy százalékban van jelen Isten és az igazság keresése. A vívódások és a hedonizmus is mind Isten. Az igazán nemes vágyakat is Istennek tulajdonítom. A szövegeim is erről szólnak: a csókízű gombóctól kezdve minden öröm és gyönyör Istenről szól. Könnyű volt ezt leszűkíteni egy szakdolgozattémára, és megnézni, hogy mások, akik zenélnek és dalokat írnak, hogyan állnak ezzel. Egyértelmű volt, hogy a rockzene érdekel, és mivel angol szakra járok, ezért vizsgálom az ezen a nyelven írt dalokat.

– A gyerekeinek mit mond Istenről? A kedvese és ön között konszenzus van ebben?

– A kedvesemék ateisták, és vitahelyzetben vehemensen védik ezt az álláspontot, meg is mosolyogják, hogy én másként gondolom, mert érdekesnek tartják, hogy valaki ebben képes hinni. Nem szoktam bolygatni ezt a témát, bár próbáltam már elmagyarázni, mennyire balga, aki azt hiszi, hogy mindent mi irányítunk. Onnan kezdve, hogy belátjuk, a legkisebb szélvihar is erősebb, mint mi, és összetettebb, mint a mi tudásunk, már csak egy lépésre vagyunk attól, hogy felismerjük Isten jelenlétét. Ő nem egy intézményesített valami, hanem az univerzumot átfogó misztérium, aki mindent mozgat. A puszta tagadás balgaság. De ha valaki elfogadja, hogy az ismeretlen maga Isten is lehet, akkor van közös nevezőnk, mert ismerünk egy erőt, amely hatással van ránk. Én nem vagyok győzködős. A gyerekeimnek el fogom mondani, hogy apa hogy gondolja, anya hogy gondolja. Vagy majd megegyezünk, hogy mi az, amit mindketten el tudunk fogadni igazságnak, és akkor nem beszélünk kétfelé. Mivel erősen hiszek a művészetekben, a művészeteket pedig átfonja a megmagyarázhatatlan erő, ezt is Istennek tudom be, de nem akarom ezt legyűrni mindenki torkán. Én a gyönyörűségről akarok közvetíteni. Ha az emberek meglátják a gyönyörűséget, az elég – az Isten.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. május 5-i számában.)