A dédszüleinket alig néhány retusált képen láthatjuk viszont, amint legszebb ruhájukban, természetellenes délcegséggel feszítenek valamely mesterkélt polgári környezetben, mi viszont naponta több tucat fotót vagy mozgóképet rögzítünk a telefonjainkon – olyan pillanatokat örökítünk meg, amelyekre amúgy egy év múlva már nem is emlékeznénk. Kérdés, hogy ez a digitálisan tárolt emlékdömping, hogyan épül majd be a családtörténetünkbe.
Eszembe jutott, hogy annak idején a négy-ötéves unokahúgom milyen képet vágott, amikor elmondtam, igazából nem a nagynénje vagyok, hanem az ángya. Majd olyan érdeklődéssel hallgatta, hogy az ő nagyszülei az ipam és napam, mintha valamely egzotikus kultúráról mesélnék neki. Ez az emlék is oka annak, hogy fontosnak tartom: a családról szóló lapszámunkba néhány, a társadalomnéprajz által vizsgált témát is beemeljünk, még ha csupán egy-egy továbbgondolásra szánt kérdésként is, hiszen nemcsak a szavaink, a rokonsági terminusok kopnak ki, hanem azok a tapasztalatok is, amelyek egy-egy család identitását évszázadokra meghatározták.
Kérésünkre Varga Máté, a Hagyományok Háza folklórosztályának néprajzkutatója vázolta fel a nagycsalád működését. Mint mondta, régészeti leletek igazolják, hogy már a honfoglalás korában egyaránt jelen volt a kis- és nagycsalád modellje, melyet temetkezéskor is leképeztek: középen volt a családfő sírja, körülötte pedig a családban betöltött hierarchia szerinti sorrendben helyezték el az elhunyt családtagokat. A szakember hangsúlyozta, hogy a XX. századig csak ritkán köttettek szerelemből a házasságok, a család mindig egy észérvek mentén létrehozott és fenntartott gazdasági konstrukció volt, és különösen igaz ez a nagycsaládi modellre. A több generáció együttélése vagy egységként kezelése csak úgy működhetett, ha a társadalom és a család tagjai feltétel nélkül elfogadták a hierarchiát. A magyar parasztság körében a szeniorátus elve szerint szerveződtek a családok, azaz mindig a legidősebb férfi volt a családfő, a vezető, a gazda. Ő rendelkezett nemcsak a vagyon fölött, hanem a családtagok ideje fölött is. „A gazda volt mindennek az ura – minden reggel ő szabta meg, kinek mi a dolga, de akár bárkit ki is tagadhatott a családból, az örökségből. Ha részeges volt, elihatta a vagyont, vihette a pusztulásba a családot, és nem tudták megakadályozni, mert jogában állt, hogy akár el is ajándékozhasson mindent” – fejtette ki a néprajzkutató. A nagycsalád célja persze a folytonosság biztosítása volt: a család és a vagyon megőrzése és gyarapítása. Ebben a szigorú rendben azonban mindenkinek pontosan kijelölt helye és feladata volt, még a gyerekeknek is, akik kezdetben egyszerűbb feladatokat kaptak, de arra nevelték őket, hogy idővel hasznos munkaerővé váljanak.
Érdemes megfigyelni, hogy a XX. századi történelmi és társadalmi változások, amelyek felszámolták ezt az évszázadokon át működő rendet, milyen új irányokat jelöltek ki: mi ma az egyén helye a világban és a családban, hogyan szerveződik az életünk a fogyasztás lehetőségének biztosítása mentén? Másik érdekes aspektus, miként alakulhatott ki az, hogy miközben ünnepelt harcosai vannak a gyermekek jogainak, és ma már az az elfogadott és követendő modell, hogy a kisgyermek is egyenrangú tagja a családnak, sőt a család élete és napi rutinja alárendelődik a kisgyerek igényeinek, addig mennyire háttérbe szorult az idősek tisztelete, mennyire mellőzik őket. Míg a korábbi modell szerint szerveződő családban az öregek jelenléte fontos volt, feladataik voltak, a tudásukat hasznosították, és elképzelhetetlen volt, hogy eltávolítsák őket a családból, addig ma már elfogadott gyakorlat, hogy az idősek – mintegy rezervátumba vonulva – számukra létrehozott otthonokban vagy magányosan élnek.
Természetesen távol áll tőlünk, hogy azt sugalljuk, mennyivel üdvösebb volt a régi hierarchiára és kiszolgáltatottságra épülő modell, hiszen akár a kriminalisztika szemszögéből is vizsgálhatnánk a nagycsaládi berendezkedés működését, és érvényes, szerteágazó, hátborzongató tényfeltárás volna az is.
Érdemes megfigyelni a családtörténetek alakulását is: mi kerül be a családi legendáriumba, kik és milyen alkalmakkor mesélik tovább ezeket, hogyan épülnek be az identitásunkba a felmenőink vagy a gyerekeink traumái, sikerei? Az is érdekes, milyenek a férfiak és a nők történetei, hogyan mesélik el az életüket. Nagy Olga több kiváló könyvet is írt (például a Világgá futó szavak. Havadi beszélgetések, Asszonyok könyve, Paraszt dekameron), amelyekben családszociográfiai kutatásai során férfi és női narratívákat tár fel.
Másik továbbgondolásra érdemes téma a családtörténetek őrzése is – például az írott emlékek által, hiszen akár az ószövetségi nemzetségtáblázatoktól kezdve kortárs regényekig irodalomként közel kerülhetnek hozzánk olyan családok történetei is, amelyekhez nem köthetnek személyes emlékek. De tárgyak is képezhetik a családi identitás pilléreit, és itt nemcsak féltett ereklyékre gondolok, hanem akár a családi fotókra is. Ki őrzi, ki örökli ezeket? – ez is fontos kérdéssé válhat. A dédszüleinket alig néhány retusált képen láthatjuk viszont, amint legszebb ruhájukban, természetellenes délcegséggel feszítenek valamely mesterkélt polgári környezetben, majd a fényképezés elterjedésével már a fontos életstációk emlékei is bekerültek a családi albumokba, keresztelőkön vagy más egyházi beavatásokkor, esküvőkön és temetéseken is készültek fotók, később pedig a születésnapok és a nyaralások is kedvelt témák lettek. Viszont ma már naponta több tucat fotót vagy mozgóképet rögzítünk a telefonjainkon – olyan pillanatokat örökítünk meg, amelyekre amúgy egy év múlva már nem is emlékeznénk. Kérdés, hogy ez a digitálisan tárolt emlékdömping, hogyan épül majd be a családtörténetünkbe, és az unokáink számára hogyan lesz hozzáférhető – egyáltalán felfejthető lesz-e bármelyikünk sorsa ilyen esetlegesen összeállított és parttalanná duzzasztott örökségből.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. május 5-i számában.)