Pál-Lukács Zsófia | „Nem szállt ki belőlem a lélek” - Jászberényi Sándor: A varjúkirály

Pál-Lukács Zsófia 2021. július 16., 06:35

„Mindig nagyon érdekeltek a végletek” – vallja egy helyen Jászberényi Sándor, „az apokalipszis krónikása”, akinek neve összefonódott elsősorban és legfőképp a Közel-Keleten, Afrikában élő keresztények millióinak sorsáról, az iszlamista pártok konfliktusáról, illetve a frontvonalon zajló életről hírt adó haditudósító szerepével.

„Mindig nagyon érdekeltek a végletek” – vallja egy helyen Jászberényi Sándor, „az apokalipszis krónikása”, akinek neve összefonódott elsősorban és legfőképp a Közel-Keleten, Afrikában élő keresztények millióinak sorsáról, az iszlamista pártok konfliktusáról, illetve a frontvonalon zajló életről hírt adó haditudósító szerepével. Ezt olvashatjuk róla a Wikipédián: „2007-től érdeklődése a Közel-Kelet és Afrika, illetve a politikai iszlám felé fordult. Interjút készített a nemzetközileg terrorszervezetként jegyzett Iszlám Dzsihád palesztin szervezet harcoló alakulatával valamint a Muzulmán Testvériség egyiptomi szervezetével. Járt Csádban (dárfúri konfliktus), Jemenben, Líbiában, Nigériában, a Gázai övezetben.”
A jelölt térségben, háborús övezetben szerzett ismeretek alapján hiszi és vallja, hogy feladata van a világban, amelyért nemcsak haditudósítóként, hanem szépíróként és számos más, polgári minőségében is céltudatosan dolgozik. Talán ebben a szegmensben jelenik meg számára is az „élet, amelyet élnünk kell. Amelyet ki kell találnunk újra és újra.” Az írásaival megtalálja ennek útját. Elmondása szerint fő célja, hogy globális érvényre emelje a történeteket, ugyanakkor az írással tudja újrarendezi a dolgokat, hiszen kétségbeesetten keresi a rendet a világban, miközben nem találja benne a célirányultságot, a rendszert.
Jászberényi több interjúban kiemelte, hogy munkája, illetve a háborús övezet vitte őt vissza a „valóságba”, mert a hadszíntéren szerzett élettapasztalat relativizálja korábbi tapasztalatainak igazságait. Azon a vidéken, ahonnan tudósít, mint mondja, minden hónapban támadás éri a keresztényeket, s a levert forradalmak muszlimok tízezreinek a lelkét mérgezték meg. „Nem tudom, hogyan lettem ennek a mészárlásnak a krónikása”, vallja egy helyen. Az ilyen, minimálprózai sajátosságokat hordozó mondatépítési stílusban (amelyet Graham Green, Cserna-Szabó András, illetőleg a realista novellisztika stílusával szokás rokonítani, de az olvasóközönség sok helyen a magyar Hemingwayként emlegeti), kihagyásos szerkezetekben vagy elhallgatásokban rejtőzik Jászberényi összetéveszthetetlen írói világa, melyre ezúttal a hamarosan megjelenő Tíz év háború című, prózai szövegeket is tartalmazó fotóalbum, illetve a tavaly megjelent A varjúkirály – Nyugati történetek című, tizennégy novellát tartalmazó kötet hívja fel a figyelmünket.
Életrajzi és alkotói sajátosságainak ismeretében az olvasás egyik nagy kérdése lehet, hogy mit mond el, illetőleg mit kíván elmondani a műveivel, s itt nemcsak a tudósításaira kell gondolnunk, hanem a szépirodalmi szövegeire is. Ezeket talán nem kell felidézni az olvasó előtt, nem kell a jelentőségüket hangsúlyozni, hiszen amellett például, hogy 2017-ben jelentős külföldi elismerést szerzett A lélek legszebb éjszakája című kötete (elnyerte a Libri irodalmi díjat), idén szintén a díjra jelöltek között láthattuk a nevét az említett A varjúkirály című könyvével.
Ha általánosításokban gondolkodunk, azt mondhatjuk, amellett, hogy Jászberényi Sándor tulajdonképpen nagy témákat érint a szövegeivel, olyan valóságra igyekszik ráirányítani a figyelmünket, ami nincs a látóterünkben, de attól még létezik. Így volt ez az egyéni és közösségi traumaélményeket feldolgozó A lélek legszebb éjszakája című novelláskötetében is, ami „zajos siker”-t hozott neki. A Tíz év háború című fotóalbumát pedig azzal a céllal adja ki, hogy idén lesz épp tíz éve annak, hogy első háborús tudósításait közzéette; a háború közelsége, tapasztalata sok mindent elmondott neki az életről, a hazatérésről, az otthonról, a veszendőbe ment emberi és erkölcsi értékekről, a politikáról, a vallásról, melyet most fotók által és a hozzuk társuló írásai által kíván megmutatni. Ugyanezek a kérdések térnek vissza most A varjúkirályban is.
Az írások közös jegye, hogy, miként fogalmaz, a szövegekben megjelenő „valóság” a humanizmus végét jelzi. Le akar számolni a víziókkal, vállal mindennemű deheroizálást a személyes életterében és a „világ” dolgait illetően, vállalja a tabudöngetést az egyéni és politikai problémákkal kapcsolatosan. Ahonnan ő ír, az apokalipszis korszaka, ami elől meggyőződése szerint lehetetlen menekülni. Kiéleződnek bizonyos témák, de a lényeg mindenhol ugyanaz marad, akár Amerikában van könyvturnén a narrátor, új könyvének a bemutatóján, akár Magyarországon, egy tanyán, egy kórházban vagy egy kocsmában: kiüresedés, magány, emlékek, kábítószerek.
A morális rezdülések ebben a belső és külső világ közötti köztes térben bújnak meg, s íródik egy több szempontból is globálisan érvényes próza, melynek jelentőségét a szövegek említett külföldi fogadtatása szintén igazol. Az arab világ élettereinek bemutatása, visszásságainak felfedése legfőképp a humánum kérdéséig, az ember és az Isten közötti kapcsolat kérdésééig vezet el: „a keresztény Európával kapcsolatos általánosítások felülírásáig”. Választ nem ad. S talán minden felvezetett témán (menekültkérdés, hazatérés, határellenőrzés, terrorszervezetek stb.) túlmutat az egyén határhelyzete, amelyet Jászberényi sokszor különböző állatszimbólumokkal fejez ki (kutya, varjú). Igaz, „ritka az absztrakt gondolkodás az ország fekete zsigereiben, a fagyott határvidék gyermekeiben” (214–215.). Az emberi és állati lét határhelyzetének idegenségtapasztalata az olvasás tapasztalata is lehetne: a címadó novellában például a határon átszökő migránsok további sorsával foglalkozik, azt figyeli, hogyan fosztják ki őket és gyalázzák meg a rájuk leselkedők, majd adják át őket a rendőröknek. Igaz, meg is fordítja más szövegben a látószöget, és a migránsok iránt kiépülő bizalmat kezdi ki, miként a Hosszú hétvége című szövegében.
A varjúkirályban szereplő témák felvezetése mintha újra megkövetelné a szikár beszédmódot, amelyet Jászberényi következetesen alkalmaz. Mintha analóg lenne az írás módja a világlátással, melynek alapját az ilyen belátások adják: „Nem érdemes semmit sem biztosra venni, mert mindent el lehet venni tőled. Vagyont, titulust, megbecsülést.” A narrátor hitele ezekben az elbeszélésekben kikezdhetetlen, s ha ismerjük Jászberényi alkotói hitvallását, illetve követjük a vele kapcsolatos eseményeket (például a Facebook-oldalán), jobban megértjük, hogyan kapcsolódik össze írásaiban a realitás és a fikció. Igaz, ezekben a szövegekben a valóság a legfőbb referencia (tudjuk, hogy érezhetően „rosszul van” a posztmoderntől, miként Mészáros Gábor A lélek legszebb éjszakája című könyvéről szóló írásában fogalmaz).
Ebben a könyvében nemcsak a tárgyilagosság, hanem a kiégés az elbeszélő fő védjegye, önazonosságát egyre az a kérdés keretezi: hogyan tud továbblépni onnan, amit látott? Irodalmi szempontból szintén ez a továbblépés a kritikát leginkább foglalkoztató kérdés, hogy a vázolt vállalások után Jászberényi tovább akar-e lépni a nagyepika felé, megpróbálja-e megírni a háború nagyelbeszélését?