– Ez micsoda? – kérdezi meresztett szemekkel tőlem egy fiatal francia.
– Népzene, amire néptáncolnak – mondom. – Ez épp erdélyi zene. Transylvania, you know.
– Erdély egy létező hely? – jön a még inkább meglepődett arctól a még meglepőbb kérdés.
Öt zenész húzza, hat pár táncolja, tizenöt külföldi szájtátva nézi – mi az? Válasz: szűkös táncház a belvárosban, péntek este.
– Ez micsoda? – kérdezi meresztett szemekkel tőlem egy fiatal francia.
– Népzene, amire néptáncolnak – mondom. – Ez épp erdélyi zene. Transylvania, you know.
– Erdély egy létező hely? – jön a még inkább meglepődett arctól a még meglepőbb kérdés.
– Nézd meg a Wikipédián – válaszolom.
Az is lehet, hogy a hat táncoló pár mellé néhány részeg brit is beáll vonaglani. A zenére nem figyelnek, a táncolókra sem, összevissza botladoznak, elveszik a helyet és röhögnek. Nincsenek abban a mentális állapotban, hogy rácsodálkozzanak a jelenségre, nem tudnak vele mit kezdeni, ők szétcsapni jöttek magukat, kiröhögik ezt a furcsa izét. Táncházon belül viszont, aki megtanult kalotaszegizni, annak többnyire ez részegen is menni szokott.
New Yorkban a táncház napján a 82. utcában működő Magyar Házból a maroknyi néptáncos zenészestül, tokkal-vonóval, viseletben kivonul három sarokkal odébbra, a Central Parknak támaszkodó Metropolitan Múzeum elé. És tesznek egy szívességet a magyar kultúrdiplomáciának: megmutatják minden arra járónak, mi a magyar néptánc. Ingyen. Élvezik.
Kilenc hónapig tanítottam ezt a maroknyi, többnyire erdélyi származású magyar néptáncost New Yorkban, most más folytatja a munkát. Keddenként este próbálnak, van, aki 150 kilométeres távolságból autózik be, de aki csak Bronxból, Queensből, Brooklynból jön, az is lehet, hogy másfél-két órát metrózik, mire beér Manhattanbe. Együtt táncoltunk hónapokon át, dolgoztuk ki a kalotaszegi legényes figuráit, a forgásokat a vajdaszentiványiban, gyakoroltam egyikükkel egy fellépés előtt egy bronxi parkban, többször álltunk színpadon. Sokat kaptam tőlük.
Az utolsó, velük töltött próbám május 30-ra esett. Másnap reggel mentem ki a reptérre, jöttem haza, a Kárpát-medencébe. Összekapaszkodtunk, és elkezdtük énekelni az egyik nótámat, a mezőmadarasi halottkísérőt (korábban valószínűleg katonanóta volt): „Elmegyek, elmegyek jó messzire / Nem leszek senkinek a terhére / Nem írok levelet, nem is üzenek / Lesz még tavasz, lesz még nyár, de én nem leszek”.
Habár a dalnak számos versszaka van, nagyjából az első versszakig bírtuk, aztán mindenkinek elcsuklott a hangja. Kilenc hónappal korábban ezzel a dallal búcsúztam a hazámtól, a barátaimtól egy folkkocsmában, most ezzel búcsúztattak New Yorkból. És elmondtam annak a maroknyi néptáncosnak, akik fáradtan, munka után jártak be a Magyar Házba, hogy szerintem miért fontos, amit tesznek. Azért, mert ők az egyetlen magyar néptánccsoport New Yorkban, a világ fővárosában. Kimennek a Metropolitan Múzeum elé május 5-én, fellépnek itt-ott. És ez nem csak szórakozás, ez felelősség: a magyar és a Kárpát-medencei kultúrát képviselik a Nagy Almában. Ezt helyettük nem tudja megtenni az egyébként példás munkát végző főkonzulátus. És senki más sem.
A magyar néptánc és a Kárpát-medencei népek táncai tényleg unikálisak. Ez a zene, ez a tánc: premodern extázis. Aki kemény munkával megtanulja – legalább két év, mire „élvezeti értéke” lesz –, annak az önfeledtség új dimenziói nyílnak meg. Élő népzenére táncolni: személyes és közösségi élmény egyszerre. Átadhatatlan. De ha egy idegen nemzet fia beesik a folkkocsmába, teljesen magával ragadja a jelenség. Szem nem látta, fül nem hallotta addig ezt – legalábbis az ő szemük, az ő fülük. Nekünk itt van, és jobban a miénk, mint a salsa, a keringő vagy a törzsi metál. Ez egyedien magyar, ezt tudjuk igazán nyújtani a világnak. Sokkal inkább ezt, mint egzotikus, magyar indie vagy britpop zenekart. Abból van elég a Sohóban is.
A néptáncot a hetvenes évek elején lehozta a kommunizmus munkásparaszt színpadairól a táncházmozgalom, hogy ne az elvtársak által felügyelt, előre kigondolt koreográfia legyen, hanem spontán, önfeledt tánc, méghozzá olyan, ami a miénk. Művelődés, önnevelés, hagyományőrzés és szórakozás egyszerre. És a külföldieknek is csujogathatjuk (megtartva máskorra a pajzánabb kiszólásokat): „Jaj de szépen néznek minket / Áldja meg az Isten őket”.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. május 5-i számában.)