Czegő Zoltán | Palotányi várromok

Czegő Zoltán 2021. július 26., 08:22

Itt fenn a tetőn a zöld lapályon
a minden maga, a megérinthető minden.
Ez itt a fűvel rebegő Csender.

Fazakas Barna: Templomos (2011)

A szemközti hegyecskén túl
a falucska Rava.
Emitt Bordos.
Talán csak a Teremtő van egymaga.


                    – Hogy velem?
Itt minden csupa félelem.
Az én időm valós és mérhetetlen.
Saját földünk sose volt itt, se másutt.
A zöld búzát némán nevetve
simogattam ujjaimmal, úgy szerettem.


Itt fenn a tetőn a zöld lapályon
a minden maga, a megérinthető minden.
Ez itt a fűvel rebegő Csender.
Oly egyedül vagyok, hogy örömemben
hiszek egy igaz, jóravaló Istenben.


Nem gyáva, ha az én örömemmel boldog.
Nincs bűnöm, csak nyilalló ballépésem.
Lehettem volna így is pap, szántó. De mégsem.
Nem imátlanul, nem, de tanítani az én népem.
Anyu, Apu, nyolc testvérem tanítva féltem.


Erdőnyi ember. És mind erdőt simogat.
– A mindenható érettetek. Szeressétek az Urat. –
Soha nem kérdeztem senkitől,
mikor gyógyul ki önmagából, aki öl.
Időben tájékozatlan. De voltam ott,
ahol egykor a plébános kenyérhez gyertyát hozott.
Itt a Csenderen a nyuszi is körömhegyen oson,
ha anyámmal vagyok és véle imádkozom.


Könnyem Anyu törölte,
nem keserűlapival, köténye sarkával.
Szót se szólt, csak megcsókolt.
Ez rá vall.


De hiszen időben voltunk, és kenyér nélkül.
Anyám mindent tudott. Ma virágba kékül,
mert nem ismert s immár ma sem
szedett-vedett népet.


Ha segíteni máson – százzal többet lépett.


Jó lenne felölelhetni
átkozottakat és ártatlanokat.
Ki nem ölelné?!
Fűtenénk télen nagy katlanokat,
raknánk bőven kőttes tésztával kemencét,
csak már jaj ne lenne!
Idegent etetnénk szemenként,
hogy már ne fájna.
Meleg legyen a holmija, bundám rajta a ruhája.


Így lenne könnyebb éltem a mainál.
Érettünk s együvé terelve bort innál.
Raknánk házfalakat kéménnyel, haszonnal.
Futna el a RÁÉR, nevetne a RÖGTÖN azonnal –


Hány keze van ma a Megváltónak?
Segítsen. Velünk fuldoklik a holnap.
Nem marad meg az EGYÜTT, a KÜLÖN, ha
koronarablókat nem csípünk fülön.


Mintha fölém került
a füves boldog Csender.
Legyen övé az igaz. Silány, aki nem mer
együvé terelni jóravalókat.
Így lehet megsejteni, mit hoz a holnap.


Akár egy szellős-szabadon terített asztal,
a Csender ölén kis erdő marasztal.
Várva érkeztem.
                    Csókos ölben visznek
tova a messzeségbe idegen altisztek
a vezér elől. Ne lássak, ne halljak,
ha majd az enyéim
egymásra hullva halnak.


A vénség önmaga marad, ázva, fázva,
pedig még száz esztendeig szívvel unokázna.
      Fellegeket fésül, egy szava sem érdes.
      Csak ritkán tűnődik, az ember mivé lesz.


Tudtam már elejétől fogva,
nincs meg ama végső kegyelem.
A magam koldusa vagyok.
A mindennapit mind,
mind magamtól kéregetem.
Megrendeltem annyi mindent.
Álltam az árakat.
Az idő, akár a csók a szíven,
vésőnyomokként mind-mind rám tapadt.


Építettem önmagamat,
hogy észre se vettem,
palotányi magyar várromok
csúcsain születtem s szerettem.


Sepsiszentgyörgy, 2021. május 18.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. júniusi lapszámában)