Galéria az elméd, hadd sétáljak benne.
Lehetséges lenne ez?
Kérlek,
bármilyen távol, csak létezz,
s dalnokod leszek.
Aphélium*
Új szavakat érdemelsz.
De lásd,
akárhogyan bíbelődöm velük,
toldom, törlöm őket, nem találok hozzád
igazán méltókat.
Nem írhatok újat. Az új te vagy:
az éles állad, nyakszirteden a csupaszság,
a rebbenéstelen, szúró-komoly szemeid,
a biztos testtartásod.
Tested szoba.
Lényed egy ház.
Felépítelek magamban,
kék cinegéket röptetek udvarodra.
Itt napfényekké lesznek a csókok,
a katartikus és a szende csókok,
az álmos s a minduntalan útra siető csókok –
udvarod tágas a szerelemre.
Bezárom az ajtód. Tudom már, mikor léphetek be rajta.
Még mielőtt Mi-vé lettünk, nem tolongtunk,
hisz fullatag volt a levegő köztünk;
nem tolongtunk, a türelem martalékain lépegettünk.
Hatalmas vattaréteget borítottunk erre,
s kényelmessé vált.
Egymást megszerettük.
Gyertyacsonk az időnk, várjuk, amíg amorffá olvad.
Ha elolvadt végleg, láthatlak majd.
Addig maradunk a tudattal:
a holnap ott van,
ahol még ringó a képzelet.
Galéria az elméd, hadd sétáljak benne.
Lehetséges lenne ez?
Kérlek,
bármilyen távol, csak létezz,
s dalnokod leszek.
*aphélium – csillagászati fogalom, naptávolpont
Hozzád
Új szavakat kapsz.
Én szegeket a tenyerembe.
A tied izzad,
hangok ejtik zavarba.
A szegeket kiveszik,
kialszik a vérvulkán.
Szélhullám mossa a füstöt.
A füst felhővé emelkedik, és
pernyehullás közben jössz rá,
hogy
Isten szeret magamban –
téged.
Rohanó
Hosszan vonuló látvány-szobor:
felettem tenger, alattam űr.
Tapogatózó eső sodor,
s a csillagraj vállamra ül.
Kecsesen kongó csendben ázik
a zsibbadt felismerés,
hogy mit gondol, mit lát a másik,
lehet magaslat vagy esés.
Nincs több időnk, így kitöltetlen
az egymásba látni vágyás.
Bevarrom az emlékét, egyben
a hangulatot, mely zöldes-sárgás.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. júliusi számában)