Eltelt az első hétvége a Művészetek Völgye fesztiválból, amely idén ünnepli 30. jubileumát. Az összművészeti fesztivál évről évre többszázezres érdeklődő tömeget vonz három különböző helyszínére: Kapolcs, Taliándörögd, valamint Vigántpetend érdekes programjaival tartalmas kikapcsolódást kínál.
A második nap
Rejtett, kanyargós kis utcákban sétálgatok. A kerítésen ülve macska jelzi, hogy az előadói udvarrá átalakult családi ház napokkal ezelőtt még valakinek az otthona volt. Elgondolkodtató: vajon én le tudnék mondani – még ha csak pár nap erejéig is – az otthonomról annak érdekében, hogy 10 napon át emberek százezreit tegyem boldoggá ezzel? Van ebben a kérdésben valami megfoghatatlan parancs, ami miatt sokkal jobban odafigyelek arra, hogy miképp csukom be a kaput, s hogy kikerüljem a látszólag frissen ültetett rozmaringot a kertben. Mintha csak hazaérkeztem volna, úgy foglalok helyet az ismeretlen emberek között.
Szabó T. Anna versének egy részlete jár most a fejemben: „Értsd meg magad, mint libegő, sosem-álló mozgását a fa, tumultuózus felhőit az ég az őszi szélben, képlékeny hullámzását a tenger, fénymozaikját a lüktető, mindig változó metropolisz”. Számomra az Értsd meg című vers évről évre újabb értelmezési lehetőségekkel gazdagodik, ahogyan kinyílik előttem a világ, s ahogyan engedem, hogy különböző impulzusok hassanak rám teljes valójukban. Kapolcs megtanított arra, hogy értékeljem a körülöttem lévő legapróbb élet-mozaikokat.
Elsőként a Falumalom környékét veszem célba, ahol az árusok kézműves alkotásaitól telik meg az utca. A patak halk csordogálása egyszerre keveredik össze a hangos gyerekzsivajjal, valamint a központból beszűrődő, különböző zenék akkordjaival. Mellettem egy kislány próbálkozik megtalálni a tökéletes egyensúlyt a patak, valamint a padka között. Sikerül neki – ujjaival megérinti a hideg vizet, majd édesanyjához rohan. Még egyszer visszafordul, rám mosolyog, majd eltűnik a tömeg kavalkádjában. A távolból kenyérlángos illata érződik némi fahéjas kürtőskaláccsal vegyítve. Beszélgetőtársammal hamar rájövünk arra, hogy Kapolcs valóban, egy nagy, családi összejövetelként funkcionál, amely család tagjai még ha sosem találkoztak ezelőtt, most mégis átbeszélnek nappalt s éjszakát.
Utunkat a főút irányába vesszük, ahol a tömeg szinte ritmusra mozog. Érdekes ez most nekem. Zsebembe nyúlok, ahol rég nem látott maszkom pihen. Mosolygok egy pillanatra, majd visszadugom jó mélyre, ezzel jelezve számára, hogy szolgálata – remélhetőleg hosszú távra – most véget ér. A Böbi nosztalgiája névre elkeresztelt házikó húz minket vonzáskörébe, ahonnan Korda György hangja szűrődik az utcára. Betérve meglepő kép tárul elém: ha azt gondolnánk, hogy egy 1946. decemberi Nők Lapja szám a legidősebb tárgy a helyszínen tévednénk. Ahogyan sétálok az udvar sorai közt, úgy köszönnek vissza rám a gyermekkoromból ismert játékok, mint például a Gazdálkodj Okosan, a Holdautó, vagy a sokak által ismert Moncsi és Lencsi baba is. Legtöbbjük még ma is nagymamám szekrényeiben lapul. Az udvar közepére érve apró régiségek sora fogad. Gyufásdobozok, régi dohányárú, kanalak, pecsétek, fényképezőgépek, valamint negatívok, de könyvek, s legnagyobb meglepetésemre képeslapok ezrei találhatók itt, amelyek betekintést engednek egy-egy család történetébe. Nyaralásokról, húsvéti ünnepségekről, szívbemarkoló szerelmeslevelekről és olykor félresikerült karácsonyozásokról árulkodnak a fiókokban sorakozó képeslapok. Csak sejteni lehet, hogy mit tett Ernő, amiért Klára bocsánatáért esedezett 1978-ban, ahogyan fantáziákon múlik az is, hogy milyen volt a „nem mindennapi” karácsony 1963-ban Jenő bácsiéknál.
A nap utolsó helyszíne felé haladok: A Folk Udvarban (más néven Hagyományok Háza) óriási táncház van – kiáltják többen. Porzik az udvar, több tucatnyian ropják a Folkkocsma jóvoltából a néptáncot. Becsatlakozom, s bár a nap folyamán a lepukkant járgányomat is megszereltem, az online tanácsadás keretei közt autószerelővé is avanzsáltam, mégis kivilágos kivirradtig tartó tánc veszi kezdetét.