Száraz Miklós György | Lisszabon, Vlagyivosztok

Száraz Miklós György 2021. július 29., 07:28

A lány még mindig a korláthoz tapadva állt. Máskor nyüzsögnek a vízen, most meg sehol senki. Egyetlen szkiff húzott sodrással szemben a híd felé, de a háttal ülő evezős nem vehette észre. Na, mi lesz? Ugrasz, nem ugrasz? Kérlek, ne akkor szánd el magad, amikor odaér egy uszály.

Népsziget, 2020 - Fotó: Zátonyi Tibor szabadúszó fényképész, született Budapesten, 1955-ben

 

A nedvesség, ami a parti homokot átitatja. Az is a folyó? Efféle hiábavalóságokon törte a fejét akkor is, amikor meglátta a hídon a lányt. Messze volt, nem tudhatta, hogy lány, de talán a mozgásából, ahogy átmászott a korláton, mégis rögtön azt mondta magában, hogy jaj, megint egy csalódott nő, akinek éppen akkor és ott kell megpróbálni végeznie magával, ahol ő a szertefutó gondolatait igyekszik összeszedni.

Azért járt le a folyóhoz, mert ha letelepedett a parton a fűbe vagy egy kőre, az olyan volt neki, mintha templomba vagy könyvtárba ment volna. Pontosabban nem olyan volt, mert se templomba, se könyvtárba nem járt, következésképpen nem lehetett olyan, mégis néha ez jutott eszébe, hogy a folyó az ő temploma, ahol még cigarettázni is lehet.

A nő a meder közepe fölött mászott át a korláton, ott, ahol a sodrás a legerősebb, és ahol a pillérek keltette örvények változó, nagy köröket rajzolnak a víz felszínére. Talán nem ugrik, gondolta reménykedve. De azért a cigarettát kirakta a zsebéből és a trikóját is lehúzta. Nyár volt, hőség, rövidnadrág volt rajta és szandál, amit már korábban lerúgott.

A lány nem ugrott. Valójában nem lehetett tudni, hogy lány vagy nő, akár fiú is lehetett, hiszen csak egy apró, sötét alak volt. – Lefelé bámul. A barna vízre mered, de vajon látja is? Mit lát? Mire gondol? Hátha mégsem ugrik. Ha már ennyit kell gondolkodnia rajta, akkor talán nem teszi meg.

Egyszer már kimentett egy embert. Évekkel korábban, majdnem ugyanott. Nála idősebb nő volt. Nem sokkal; néhány évvel. Jó alakú, hosszú szőke hajú. Nem ugrott, hanem begyalogolt a vízbe. Azonnal rájött, hogy mit akar, mert nem vette le a cipőjét, a farmerját, az ingét. Ruhástól gyalogolt be a vízbe, aztán úszni kezdett a folyó közepe felé. Mire utolérte, már elmerült. Reményvesztetten bukott le érte az agyagsárga vízben, de a keze beleakadt a hajába. Amikor felhúzta a felszínre, a nő már alig élt, de azért védekezett, véresre karmolta az arcát. Zihálva terültek el a parti fövenyen, és amikor a nő végre levegőhöz jutott, azt mondta: – Megmentetted az életemet. El kell venned feleségül. – Nem vitatkozott, azt felelte, rendben, elveszlek. Aztán mégsem házasodtak össze, de együtt jártak le a partra, és egyszer a nő megkérdezte tőle, hogy mit szeret a folyón. Elgondolkodott, mondja-e a templomot, aztán úgy döntött, hogy végül is majdnem a felesége, ki értse meg, ha ő sem, így hát azt mondta, olyan neki a folyó, mint egy templom. A nő csöndesen emésztette a választ, aztán megkérdezte, hogy miért. – A csönd miatt? Az időtlenség miatt? A nyugalom miatt? – Nem tudta a választ, sosem gondolkozott el rajta. Egyszerűen elfogadta, hogy a folyó a temploma. Inkább azon törte a fejét olykor, hogy hol kezdődik a folyó. Nem törte nagyon, inkább csak úgy eszébe jutott, hogy ha felvesz a földről egy kavicsot, akkor az a folyó-e. És ha nem, akkor azzá lesz-e, ha bedobja a vízbe. Az is eszébe jutott már, hogy ha beletenyerel a sekély vízbe, akkor valahogy talán érintkezésbe kerül a távoli forrással és a messzi tengerrel. Nem rendítette meg a gondolat, nem rágódott rajta, éppen csak megfordult a fejében, ahogy gyerekkorában is, amikor anyai nagyszüleinél nyaralt falun, és a vasúti töltésen rosszalkodott a többi kölyökkel, néha eljátszott azzal, hogy ha tenyerét a sín fényes, langyos felületére teszi, akkor a vasháló egyik végén Lisszabon, a másik végén Vlagyivosztok van, és ő most valahogy érintkezésbe kerül mind a kettővel. Különben sem érezte mindig ugyanazt. Jó úszó volt, mégis előfordult, hogy félt a víz ellenállhatatlan, sosem gyöngülő sodrától. Olyankor úgy érezte, az az igazi folyó, ott középen, az a hideg és kegyetlen óriáskígyó. Egy borús, esős napon a nő eltűnt. Nem köszönt el, nem vitt magával semmit, egyszerűen elment.

A lány még mindig a korláthoz tapadva állt. Máskor nyüzsögnek a vízen, most meg sehol senki. Egyetlen szkiff húzott sodrással szemben a híd felé, de a háttal ülő evezős nem vehette észre. Na, mi lesz? Ugrasz, nem ugrasz? Kérlek, ne akkor szánd el magad, amikor odaér egy uszály.

Készült rá, mégis meglepődött, amikor a sötét folt elvált a hídtól, és szinte békésen hullott alá. Földhöz csapta a félig szívott cigarettát, rohant, ugrott, arrafelé tempózott, ahová a sodrást számította, és miközben úszott, azt hajtogatta magában, hogy tarts ki, kérlek, tarts ki, ígérem, téged elveszlek, és ott a vízben villant az eszébe, hogy miért szereti a folyót, ami misztikus és fenséges, örökkévaló és megváltoztathatatlan, de nem ez a lényeg, hanem hogy ez a hatalmas víz egyszerre élet és halál.

 

Megjelent a Magyar Kultúra Duna-számában (2021/1)