A futó utakat, az éjbe
zuhanó kertet, a kígyózó ösvényt, a múlás ócska
rítusait végül is megtanultad, de semmi öröktől
fogva már benned, az idő tölt be, nem a világ.
Ha emlékezne
Viszi levelek s kövek könnyű porát a folyó,
harang szól, hangja a vedlő partok közti
függőleges horizontra verődik, s ő, kinek
neve is van, rácsodálkozik az örökmozgó
tájra, s mielőtt könnyű szívvel túladna
néhány szorosra szőtt ideán s letenné
rangját, összes birtokát a kopott küszöbre,
hogy a nyíló erdőöl vagy a csukódó víz
befogadja és zúzza, törje tovább, meglátja
a víz felett suhanó fényalakokat, aranyszálon
tartja szárnyuk rendjét egy erős kéz –
És mert emlékekből összefércelt test a lélek,
emlékszik a hordatánc habzó szégyenére,
a gőg sivatagára, szavak árnyékára, mert
élőlény az emlék, mint a meg nem írt könyvek
s a vak tárgyak szürke szeme, Oblomov és
Miskin pár szava, hősök titkos gyerekkora,
bölcsőből eredő halálmagocska, az életre kelő
idő skorpiója, az üveg mögött lakó fi ú nehéz
álma, pofozott arca, a köröm bor tükrén ülő
félholdja, strófák és antistrófák beszélgetése,
halva is él minden, mint régi lányok lépése
a gangon, hangjuk azóta is ott dobog egyre,
hozzák ölelni, árnyékba forgatni a testet,
emlék már, ahogy szemébe harapott az ég
szája, de most, hogy elragadja a fájdalom
forró hullámverése, s visszanéz kincseire,
mind odaadná, ha emlékezne, ha hallaná,
mikor anyja először súgta fülébe szép nevét –
Hübrisz
Nem jöttem, csak lettem. Álmodtak már velem
sokan, századokon át. Én nem álmodom senkivel,
sose törtem meg az álmok falát. Magam vagyok
magamban, szirmaim pillák, héjam alatt nem
vergődik a tört idő, egy kép vagyok, tárgy, rég
kihűlt, mégis izzó világok látója, csukódom
s nyílok, ahogy akarja a nap, ringok időtlen a
semmittevés örvényében. Ha szólsz hozzám,
árnyék fedi szemed. Nem hallgatlak, úgyse
értenéd, mit mondok, nézel, s magadról beszélsz,
de hogy beszélhet a száj tele szavakkal: fuldokol,
öklendezik inkább. Sötétebb vagyok a sebnél,
angyalarcnál, s nem vezethetlek, szemednek
elviselhetetlen a fényem. A futó utakat, az éjbe
zuhanó kertet, a kígyózó ösvényt, a múlás ócska
rítusait végül is megtanultad, de semmi öröktől
fogva már benned, az idő tölt be, nem a világ.
Itt él a kéz, ebben az élő titokban, a dalból emelt
házban, hol gyerekek nőnek s kutya is ugat már,
teljes a torzó, ezért a köd, terasz, folyó, völgy s
a füst, ezért a bor az asztalon, virág egy porladó
arcon, csupa halálra ítélt részlet, sanzonverseké.
A halál határára érve, messze napokról leválik s
beszakítja a vásznat a kéz, egy nagyobb titok
után nyúl, újabb vágyba, várakozásba, érintené,
de az ott az ég, s ami mögötte, az egy másik ég,
ezért dadog minden, ha térről s időről beszél.
Elpoklosodó napok tanúja vagyok, távoli hang.
Darabokra törnek a kezek, az egyik tányérra tesz,
a másik oltárra, mind csalódik végül. Hol a halálom?
Kifakadok, lány s fiú vagyok, lelkes lény, csupasz
titok, kurva szűz, vér s harmat, minden virág neve,
s ha majd elalszol a gyökerek közt, elvirult arcodat
én látom utoljára, megmutatom magam üres szemednek,
őrzöm bomlásod s álmodlak tovább, mert rózsa vagyok,
a rózsa.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. júliusi számában)