Acsai Roland | Abony és más versek

Acsai Roland 2021. augusztus 13., 07:43

Erre lakott

anyám-apám,

míg kicsi volt.

Azóta is

ugyanaz a

fácán rikolt.

Szemadám György: Asyuth (olaj, vászon, 100 × 65 cm) – Fotó: Haris László

ABONY

(harmadoló tizenkettesekben)

 

A Kaszáló

erdőben él

a kék vércse.

A határban

földre rakva

bíbic fészke.

 

A Krakóban

törpeharcsa

még vadászgat.

Régi kúriák

titkaikra

jól vigyáznak.

 

Néha-néha

megkondul a

Harang dűlő.

Válaszol rá

suhogással

a Nagy erdő.

 

Erre lakott

anyám-apám,

míg kicsi volt.

Azóta is

ugyanaz a

fácán rikolt.

 

Az odúban

cseperedő

seregélyek.

Aki itt él,

velük éltem,

velük élek.

 

Téglagyári

tavon a kép

hova úszik?

Az idő majd

utoléri

egyszer úgyis.

 

Régi halmok

alatt fekszik

a mi múltunk.

Ez a tisztás,

gyerekekként

itt fociztunk.

 

Ez a főtér,

és suliba

idejártam.

Rackajuhot

vettek nekem

a vásárban.

 

Luftballon szállt

a magasba,

hol van már az?

Felnőttem én,

fiókokon

gyerekzárak.

 

Nádasokban

nádirigók

énekelnek.

Nem tudni, hogy

évek telnek,

vagy a percek.

 

 

ORNITOLÓGIA

(hexameterek)

 

Volt egy madártanos, ő volt példa előttem, a képem.

Sok kötetét olvastam a nyolcvanasokban. Az égen

bársonyos ornitológia, ostroma ostor a szélben.

Mennyi madár neve, mennyi madár szele: épp vele, épp nem.

Régi egekbe, ha száll, a szökött idejét vele nézem:

emlék már és nem. Feldobva leeshet az érem,

 

és ma leesve is elrepül. Így lesz a fej vagy az írás

elrepülő repülője a légnek: megvan a nincs más.

Őszi madárvonulás: hol a „megjött”, ott van a „viszlát”.

Úgy nem lesz bonyolultabb semmi, ha semmi se szimplább.

Úgy nem lesz gyakoribb valamink ma, ha semmi se ritkább.

Ornitológia míg tovaszáll, megfejti a titkát.

 

Jártam a nádasokat madarat figyelő madarászként,

és a kanári dalolt odakint ugyanúgy, sose másként.

Kínai fürj kiabált, az a törpe, gyerekkori tájék

vett körül és a gyerekkori kertre borulva az árnyék.

Minden az volt, ami. Változat. Épp ugyanaz, sose más még.

Most hol az árnyék és hol az udvar? Elégve a nád rég.

 

Füstje az égben a sok felhőbodor: úszva, feledve.

Újra idézve fel sok madarát. Jön a reggel, az este,

és megy a reggel, az este. Madárdala hangos: a csendje.

Nádirigó szava szólna a csendben örökre recsegve.

Nádirigó szava hívna magához, miként ha keresne:

szárnyai árnya lehullna a régi nyarakra-telekre.

 

 

EMLÉKBE ELVISZ

(felező tizenkettesek)

 

Ott ülnek még mindig a postagalambok,

és a régi udvar burukjuktól hangos.  

Pedig dehogy, dehogy. Csak az emlék, ahogy…

Lettem azóta már budapesti lakos.

 

A gyerekkor gyorsan elmúlik, de mégis

itt maradna hosszan, negyven-ötven évig.

Vagy talán még tovább. Ki tudja azt, meddig?

Emlékül elviszed és emlékbe elvisz.