Így is történhetett volna, hogy Kotormán Lászlóból, Norbertből, valamint Patrikból szobrászművész lett, ám az igazság az, hogy jó géneket örököltek, s szorgalmuk és tehetségük mára ismert művészcsaláddá emelte őket. Ám nemcsak tehetségük okán irigylésre méltók a Kotormán fivérek, hanem családjuk miatt is.
Így is történhetett volna, hogy Kotormán Lászlóból, Norbertből, valamint Patrikból szobrászművész lett, ám az igazság az, hogy jó géneket örököltek, s szorgalmuk és tehetségük mára ismert művészcsaláddá emelte őket. Ám nemcsak tehetségük okán irigylésre méltók a Kotormán fivérek, hanem családjuk miatt is. Csupán egy délutánt töltöttem köztük Hódmezővásárhelyen, ám azt megállapítottam, ritka az ilyen összetartó, szeretetteljes, kreatív família.
Az édesapa öröksége
Idilli környezet fogad a hódmezővásárhelyi művésztelepen, no meg az egész Kotormán család. Kapkodom a fejem, s erősen próbálom megjegyezni, ki kicsoda. Nincs könnyű dolgom, szerencsére jó sokan vagyunk, összegyűlt a família apraja-nagyja. A legkisebb Kotormán, az öt hónapos Mátyás Bendegúz a szobrok között, egy nagy fa alatt hűsöl édesanyjával, Katával, aki iparművész. Amikor kiderül, hogy szinte mindenki alkot a családban, nem állom meg, hogy rá ne kérdezzek: civilt be sem engednek maguk közé? Mosolyognak, s válaszul szóba hozzák László párját, aki se nem festő, se nem szobrász, mégis passzol a társaságba. Azt, hogy Kotormánék valóban befogadók, kedvesek még a messziről jött idegenekkel is, saját bőrömön tapasztalom, néhány óra elteltével pedig úgy beszélgetünk, mintha ezer éve ismernénk egymást.
Ám térjünk vissza kicsit a kezdetekhez, s ezúttal nem a boszorkányos mesére gondolok, hanem a három Kotormán fiú édesapjára, aki sajnos már nem él. Azt mesélik, ő festő szakra jelentkezett a főiskolán, de elsőre nem vették fel, ezért többször nem próbálkozott. Ennek ellenére nem hagyta abba a festést, munkáit gyermekei ma is őrzik.
Hogy biztosan ne keverjek össze semmit, gyorsan felrajzolom magamnak Kotormánék leegyszerűsített családfáját. Mindjárt az édesapával kezdem, ő lesz a legtetején.
A családfára ezt követően felrajzolom a három fiút, Lászlót, Norbertet és Patrikot. Róluk már tudjuk, hogy mindannyian szobrászok, bár, mint ahogyan azt hamarosan hallani fogják, azért nem ennyire fekete-fehér ez a történet sem.
László és Ábel
László a legidősebb fivér, neki két kapcsolatból négy gyermeke született, közülük Ábel szintén szobrász. A lányok közül Lili, ahogy édesapja fogalmazott: a nagypapa álmát valósította meg, „lovazik”, a két kisebb gyermek, Iringó Szejke és Barka Ilona tehetséges népdalénekesek, országos tehetségkutató versenyt nyertek, Szejke–Barka testvérpárként emlékezhetnek rájuk a tévénézők a Fölszállott a páva című műsorból. A beszélgetés után rájuk is keresek az interneten, és eláll a lélegzetem attól, ahogy ez a két kicsi lány, akik tizenhárom és tizenegy évesek, népdalokat énekel.
– Ábel fiam a műteremben nőtt fel, elnézték nekünk, hogy ott van, amíg mi dolgoztunk. Már akkor látszott, hogy nagyon érdekli a szobrászat – emlékszik vissza László. Ábelnek abból az időből nincsenek képi emlékei, ám amikor visszatért arra a helyre felvételizni, megcsapta az ottani ismerős illat, ami persze jóleső érzéssel töltötte el. Ábel azóta elvégezte az egyetemet, s maga is nagyon tehetséges szobrász. Jelenleg Pécsen él.
Mivel előzőleg hosszasan beszélgettünk arról, hogy a Kotormán család mennyire összetartó, milyen fontos számukra, hogy egymást óvják, segítsék, furcsának tartom, hogy Ábel ilyen messzire ment a famíliától, amelyet egyébként láthatóan nagyon szeret. Azt mondja, szerette volna kipróbálni magát. Ez láthatóan sikerült neki, olyannyira, hogy Pécsen jelenleg a PTE művészeti kar doktori képzésén vesz részt, a műterme az egyetemen van, több kollégájával közösen használják. Ábelt közben a szerelem is megtalálta, mennyasszonya színésznő, szintén egy művészcsalád sarja. Ábelt arról is faggatom, gyerekként átérezte-e, hogy privilegizált helyzetben van egy olyan családban, ahol a képzőművészek aránya erősen meghaladja azokét, akik nem alkotnak. A fiatal szobrász kicsit bizonytalankodik a válaszadásnál, mivel neki ez teljesen természetes volt, aztán persze azt mondja, mindig is tudta, hogy az ő családja ilyen tekintetben más, mint a többi, s neki ezzel óriási szerencséje volt. Meg azzal is, hogy bár édesanyja és édesapja is művészek, sosem erőltették számára a művészi pályát. Ennek ellenére ő mégis úgy döntött, szobrász lesz.
– Már tizenéves korában láttam, hogy Ábel és a testvére, Lili is érettebbek a kortársaiknál – meséli László. – Ez annak is tulajdonítható, hogy művészcsaládban teljesen másról megy a diskurzus. Sokszor tapasztaltam, hogy a többi gyerek azt csinálta, amit a tévében látott, cselszövést, veszekedést, nálunk ilyet ők nem tapasztaltak, más értékeket képviseltünk. Például Lili iskolájában volt egy mozgássérült gyerek, s egyedül csak az én lányom vette pártfogásba. Nem arról van szó, hogy az én gyerekeim jobbak voltak a többinél, de mások, az biztos.
Norbert és Patrik
A középső testvér, Norbert két gyermeke az öt hónapos Mátyás Bendegúz, valamint a tizenhét éves Mária Mimi, aki művészeti gimnáziumba járt, és jelenleg édesanyjával Berlinben él. Azt, hogy ő folytatja-e a család művészeti vonalát, egyelőre nem lehet tudni, ám Norbert szerint lánya tehetséges, és nem csupán a képzőművészetben, hanem a táncban is. A büszke apuka azzal viccelődik, hogy Mátyás fia már most gyönyörűen rajzol és farag, aztán párja, Herter Kata hozzáteszi: ha még nem is alkot a legkisebb Kotormán, de a szobrokról és a festményekről le nem veszi a szemét.
A családfa harmadik ágára Patrik kerül, aki a „legkisebb” a három fiú közül, ráadásul tíz évvel fiatalabb legidősebb testvérénél. Az ő felesége, Írisz szintén szobrász. Három gyermekük: Kincső, Menyhért és Katica. (Remélem, tudnak még követni, épp ezért rajzolom a családfát.) Patrik azt mondja, ő a kakukktojás a családban, ugyanis nem végezte el az egyetemet. Egész egyszerűen azt érezte, nem tudnak neki olyat tanítani, amit testvéreitől addig el nem lesett volna. Persze az egyetemnek is volt számára pozitív hozadéka, hiszen ott szeretett bele későbbi feleségébe, Íriszbe, aki végzős volt, amikor megismerkedtek.
– Miután ő lediplomázott, képtelen voltam bemenni többé az egyetemre. Időközben arra is rájöttem, hogy nem vagyok igazi képzőművész alkat, jobban megy a kivitelezés, kevés a mondanivalóm. Most is inkább azt valósítom meg, amit mások elképzelnek – meséli Patrik, akinek tíz-, hét- és négyéves gyermekeiről szintén kiderül, hogy érdeklődnek a képzőművészet iránt. A büszke nagybácsi, Norbert nem állja meg, hogy el ne mesélje, testvére legidősebb lánya, Kincső elképesztően tehetséges, már most jobban rajzol, mint néhány művészeti középiskolába járó gyerek.
Azt kérdezem, ez hogyan alakult ki, külön foglalkoztak Kincsővel? A családtagok mosolyogva mondják, náluk a gyerekeknek szabad bejárásuk van az összes családtag műtermébe, ott lesik el a mesterséget. Ábel hozzáteszi: kivételesen szerencsés helyzetben vannak a művészcsaládokban a legkisebbek, s nemcsak azért, mert otthon tanulhatják meg a szakmát, hanem azért is, mert sok időt tölthetnek a szüleikkel.
Még több gyermeket…
Ahogy a beszélgetés során forog a szó, az is kiderül, hogy bár tehetséges művészekből nincs hiány Kotormánéknál, mégis szinte mindenki kitanult egy civilnek nevezhető mesterséget is. László és Norbert kőfaragó, Patrik fogtechnikus, Ábel pedig nemrég ácsbizonyítványt szerzett. Számomra ezek közül a fogtechnika a legmeglepőbb egy szobrásztól, mire Patrik megnyugtat, a fogak miniszobrok, így kell rájuk tekinteni.
Arra is kíváncsi vagyok, ki melyik alkotásra a legbüszkébb azok közül, amelyeket a testvérei, rokonai készítettek. Szinte egyöntetűen válaszolják mindannyian, hogy tulajdonképpen mindegyikre. Norbert kiemeli, hogy sógornőjének, Kulcsár Írisznek van egy szobra Budapesten a Műegyetem előtt, s ha ott megy el, mindig melegség járja át a szívét.
Mielőtt elindulnék hazafelé, természetesen a Kotormán testvérek műtermébe is bekukkantok, szerencsésnek érzem magam, hogy maguk a művészek kalauzolnak az alkotások között. Komolyzene szól a rádióból, a Bartók megy, csak ezt hallgatják, mondja László. Egy életnagyságú férfialak készül éppen, a címe: Legény a gáton, Norbert munkája.
A művésztelep udvarán is teszünk egy sétát, ahol a Kotormán testvérek alkotásai találhatók. Személyes kedvencem Lászlótól a Vízöntő, egy mesterien megmunkált szobor, s egyben csodaszerkezet, valamint Norberttől egy női alakot formázó szobor, aminek igazi üvegszeme van. Norbert azt mondja, ezt a szobrot hamarosan szétbontja, és valami újat készít belőle.
Mi lenne az, amit a családotoknak kívánnátok?, kérdem búcsúzóul a művésztestvérektől. Még több gyereket, mondják egyöntetűen.
Megjelent a Magyar Kultúra Család-számában (2021/2)