Figyeljünk befelé, hallgatózzunk, s előbb-utóbb meghalljuk valódi hangunk. Nem azt, amit mások akarnak hallani tőlünk, nem azt, amit a világ visszhangzik bennünk, nem azt, amit megfelelésből erőltetünk. Hanem azt a hangot, ami a leglényegünk.
Ha most nem írom meg ezt a cikket, akkor soha. „S ha kiszakad ajkam, akkor is…” Dúlja áprilist egy láthatatlan ellenség. Üzenünk neki hadat verssel, zeneszóval. Közben kivirágoznak gyümölcsfáink, s a tavaszi napfény még akkor is jól esik, ha vírus tizedel minket, s magunkra zárjuk magányunk ablakait. Még! Még! Most nem szabad föladni! Pillantsunk le lelkünk Mariana-árkaiba, ne féljünk attól, mit rejt a mély! Itt az alkalom és az esély, hogy feltérképezzük önmagunkat! Mert egy percig se gondoljuk azt, hogy már mindent tudunk, már mindent ismerünk. Ne hőköljünk meg a mélytengeri csöndtől! Figyeljünk befelé, hallgatózzunk, s előbb-utóbb meghalljuk valódi hangunk. Nem azt, amit mások akarnak hallani tőlünk, nem azt, amit a világ visszhangzik bennünk, nem azt, amit megfelelésből erőltetünk. Hanem azt a hangot, ami a leglényegünk. Hívhatjuk lelkiismeretnek is, de annál többről van szó. Többet rejt a mély! Valamiféle igazságot, amely csak velünk megfeleltethető, csak ránk illik, csak minket igazol, másokra nem érvényes. Mások ezt nem hallják. Csak akkor tudunk igaz és hiteles életet élni, ha nem zárjuk el magunkat e hangtól, ha nem rekedünk kívül ezen az igazságon. Mert akkor magunkon kívülre kerülünk, és nehéz visszatalálni. Sokan el is vétik, nem sikerül nekik, ezért sem értik, miért olyan idegesek, miért érzik úgy, mintha másvalaki életét élnék. Még, még, most nem föladni! Talán kimoshatjuk magunkból a sok képmutatást, a sok önfeladást, a sok hazugságot. Ha köröttünk nagy is a zaj, mi csönddel fizetünk a békéért, amelyre oly régóta vártunk. Hogy ne kelljen szégyellni magunkat a nagy elszámoltatáskor. Hogy ne kelljen többé kisomfordálni a mellékajtón. Merjük vállalni a tetteinket. Merjünk jó ügyekért síkra szállni, s ne csupán sodródó áldozatok legyünk. Hogy miután legyőztük a tébolyt, ne váljunk mi magunk vírussá, ellenséggé, egymás farkasaivá. Húsvétkor feltámadtunk, ha karanténban is, ha belső száműzetésben is, ha furcsa és önként vállalt dermedtségben is. Kiléptünk a fénybe, megfürödtünk benne, még ha vértől iszamós úton jutottunk is el odáig. Megválthatjuk egymást és önmagunk, ha átvesszük a keresztet. Megválthatjuk egymást és önmagunk, ha megismerjük a magunk keresztjét. S rogyjunk le akárhányszor is a porba, mindig fölállunk, hogy jobbá tegyük a világot. Még, még, most nem lehet föladni! Most leckét kell venni önmagunkból, emberségből, hitből, bátorságból. Most reményt kell magunkból kicsiholnunk. Nem illúziók délibábját – reményt! Nagy levegőt veszünk, teli a tüdő, feszül a mellkas. Ez a lélek tornája most! Átmozgatja magát bennünk a lélek. Új utakra fordul. Zsong bennünk minden, mint ez a vészterhes, mégis gyönyörű és rügyekben pattanó, szirmokban havazó, földmélyből körénk lobbanó tavasz.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. április 18-i számában.)