Lőrincz P. Gabriella | Fénykép

Lőrincz P. Gabriella 2021. augusztus 19., 12:22

A zakója zsebében dohányszemcsék voltak
És néhány mezítlábas
Cigarettaszál.
Azt monda, hogy él az Isten
És mind, aki elment, csillaggá vált.

Kotormán Norbert: A kis Odaliszk (fa, 2013)

A zakója zsebében dohányszemcsék voltak
És néhány mezítlábas
Cigarettaszál.
Azt monda, hogy él az Isten
És mind, aki elment, csillaggá vált.

 

A köténye sültkenyér-illatú volt,
A világ összes ránca az arcán.
A mély barázdák között öreg szemeiből
Láttam, hogy hiszi, újra lesz gyümölcs a fán.
Tövis, ha megszúrta, még fel sem jajdult,
Csak az illatot érezte a metszett rózsafán.
És harmatot szedett minden hajnalban,
Napfénnyel hintette meg a szobám.

 

Az ingujja mindig fel volt tűrve, bőrét a nap szítta,
Sokat hallgatott.
Néztem a kezén a duzzadt eret,
A csöndbe burkolt szelíd mosolyt,
Ki hitte akkor, hogy más is lehet,
Nincs kérdés, nincs válasz, nincs, ami volt.

 

Láttam a rúzst, a tűsarkú cipőt,
S hogy nőnek lenni miként lehet.
A bundát, a szép meleg sálakat,
A tükör előtt állt, szép volt, fiatal.
Aztán meg az üres a kórházi ágy, utána semmi nem maradt.

 

Mosolygott, kedves volt, csendes, vidám.
Szerelmes, boldog és szomorú.
De disznók elé vetett gyöngy volt az élete,
A síron sáros a piros virág, a koszorú.

 

Egy fényképet nézek, apró és sárga,
Olyan kopott, mint az emlékeim.
Felnő az ember, ha úgy marad árva,
Hogy egyedül áll a világ közepén.

 

Megjelent a Magyar Kultúra Család-számában (2021/2)