Juhász Kristóf | Az újszülött és az intimitás

Juhász Kristóf 2020. május 19., 08:52

Drága gyermekek, újszülöttek, ifjú és öreg lelkek: bocsássatok meg nekik. Bocsássatok meg nekünk. És véletlenül se járjatok apáitok útján virtuális értelemben. Az az út a pokol.

Munkácsy Mihály: Anyai ösztön – tanulmány A dajka című festményhez (olaj táblán, 35 × 27 cm, 1885)

Vannak szörnyű, meddő, iszapos napok, mikor így fohászkodom: a fészbukos ismerősök gyermekáldásának hírétől oltalmazz meg, Uram! Nem azért teszem ezt, mert ellenemre való az emberi szaporodás, hisz magam is mívelem, vagy míveltem, a fiam szerint legalábbis. Nem is azért, mert másokra akarom hárítani önnön szellemi restségem felelősségét: kinyitottam az internetet, kinyitottam az arckönyvet, magam mentem a Szilícium-völgyi dehumanizáló gyehenna kietlen tájaira önnön kiégettségem fokozni. Kértem a pofont. Ám itt nem halandóságában és halhatatlanságában egyként búsuló, vergődő, gyötrött lelkemről van szó, nem ám! Itt egészen friss, primőr lelkekről van szó, talán először, talán sokszor születettekéről – nem számít. Ami számít, az a látás. Az újszülött, a friss testi megvalósulás, a megtestesülés, a húsba formálódó végtelen kétdimenziós adathalmazba tömörített, vizuális lokalizálása. Újszülöttek szemét, arcát, testét látom, akiket fészbukos ismerőseim hívtak le a végtelenből a végesbe, hogy jól megtestesüljenek. Illetve akik fészbukos ismerőseimet választották megtestesülésükhöz. Ez természetesen az ő magánügyük. Bár a virtuális tér okádó, felszíni önfeltárásában a magánügy csak avíttas, úrhatnám csökevény, reakciós humbug, szédelgő fantazmagória, sznob műbalhé, reszketeg blöff.

Kényszeredetten vigyorgó, vajúdástól elkínzott női arcokat és gólörömtől eltorzult férfiarcokat látok, és a szülőszobán az előre megbeszélt forgatókönyv szerint cicire tett újszülöttek arcát. Felnőtt férfiak és felnőtt nők buliképei valakivel, aki egyelőre, jelen megtestesülésében nem képes akaratlagosan részt venni a buliban. Juhé, megszületett! Irány a tejfakasztó buli helyszíne és időpontja! Jól vagyunk! Minden rendben! Rendszerint a boldog apa posztolja a sportteljesítményt, de olykor az anya is valami mélyről jövő kényszert érez, hogy online világgá kürtölje: átjött egy lélek a szülőcsatornáján. Ez valóban ünnep és csoda. Csoda, mint a megtestesülés, epifánia, eucharisztia. Aminek ünneplése nem ugyanaz, mint annak örömittas világgá kiáltása, hogy megcsináltunk száz fekvőtámaszt. Egy gólörömtől ittas apai arc egy újszülött és egy vajúdás után még szinte magához sem tért asszony arca mellett olyan, mint egy káromkodás. Ez a három arc együtt meg szentségtörés. A legförtelmesebb blaszfémia. Olyan mélységes romlottság, amihez képest az összes sátánista black metal zenekar összesített dalszöveggyűjteménye csak afféle óvodai teadélután, amire a Jóisten megértő mosollyal legyint: játszódjatok csak ördögösdit, ha így ráértek, báránykáim. A virtuális térben, ahogy a valódiban is, mindenki a maga bőrét viszi a vásárra. Akkor is, ha más orcájával takarózik. De újszülött gyermekünket önnön virtuális népszerűségünk valutájaként tőzsdére vinni több mint ízléstelen. Erkölcstelen is.

Ma nevetünk a barbár kultúrkorszakokon, mikor szokás volt eldugni az újszülöttet, nehogy szemmel verjék. Nevet is csak akkor kapott, ha túlélt pár hetet-hónapot. Nem járt neki név, amíg meg nem erősödött, hogy el ne vigye a hirtelen túl sok bizalmas információ birtokába jutó ördög. Most posztmodern idők járnak: a hasi ultrahang segítségével előbb látom a saját leszármazottam csontvázát, mint a síri férgek. Együtt drukkolhatok az anyjával, hogy egy-egy magzati pózváltás során láthatóvá válnak-e az elsődleges nemi jegyei. És akkor ki lehet posztolni: nézzétek, kedves ismerőseim, lányom fog születni, mert a 300D ultrahang már látja az épp kifejlődni készülő klitoriszát! Tejfakasztó buli hamarosan, romkocsmát kibéreltem, a három ital elfogyasztására jogosító karszalagot annak adják a bejáratnál, aki folyékonyan elüvölti a lányom nevét, plusz azt a bonyolult latin szót, hogy klitorisz.

Föl sem fogják a nyomorultak, mivel poénkodnak. Nehéz is fölfogni ma, európai kultúrkorszakunk nagy alkonyán, mit jelent alászállni a csillagokból, a kámalokából, az angyalok öléből, és mit jelent visszatérni oda. A haldoklókkal sem tudunk mit kezdeni – pont az újszülöttekkel tudnánk?

Ki gyermeke születését bátor gólörömmel posztolja, az szülei halálát is hasonló stílusban hozza nyilvánosságra majd? „Megmurdeltál, fater! Minden okés volt, köszi! Azért én is örökölhettem volna a fürdőszobaszekrényt, de no comment! Lájk a koporsódra, illetve a hamvaidra, halotti tor után ne kísérts, légyszi, mert szeretném jól érezni magam, csókpuszi!”

 

Drága gyermekek, újszülöttek, ifjú és öreg lelkek: bocsássatok meg nekik. Bocsássatok meg nekünk. És véletlenül se járjatok apáitok útján virtuális értelemben. Az az út a pokol. De nem ám olyan színes-tüzes, egzotikus fajta pokol, mindenféle szexi szadomazo-izével, mint Bosch és Giotto képein. Hanem egy nagy, lapos, szürke mező, amin a kárhozottak egymás kárhozatát nézegetik. Elrejtőzni egymás elől lehetetlen. Isten pedig a szabad akarat titokzatos belső logikája miatt nem lát oda, hogy tekintetével föloldja az egymást kukkolók szenvedését.

Nekik kell elhagyni a digitális halálvölgyet, és kilépni a fényre.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. április 18-i számában.)