A szabadkai Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium egykori és jelenlegi diákjainak verseit tartalmazza ez a kötet. A benne szereplő fiatal szerzők azon nemzedék tagjai – a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején születtek –, akik egy sajátos alanyi és traumalírát képviselnek a kortárs vajdasági magyar költészetben.
ilyen magasan
nem merülhetünk el
a törött izzók között, továbbra is
világítani fogunk. itt fent,
azok nélkül a fények nélkül,
semmit sem találunk meg, és a levegő is hideg,
karcol.
nehéz lélegeznem,
lassan nyújtom a kezem.
mikor lett ilyen sötét?
(Poborai Örs: Volfram)
A szabadkai Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium egykori és jelenlegi diákjainak verseit tartalmazza ez a kötet. A benne szereplő fiatal szerzők azon nemzedék tagjai – a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején születtek –, akik egy sajátos alanyi és traumalírát képviselnek a kortárs vajdasági magyar költészetben. Ez a generáció egy fokkal még pesszimistábban látja és láttatja a világot és benne elfoglalt helyét, mint a mostani harmincasok korosztálya, amely a délszláv háborúkat gyermekként élte meg. A tartós biztonság hiánya, a háború okozta létbizonytalanság rányomta bélyegét annak a korosztálynak az irodalmi munkásságára is, elsődleges „ihletforrásként” szolgálva a többnyire fragmentált, töredezett irodalmi formákhoz. Itt viszont a fiatal irodalom képviselői ennek az ellehetetlenített életnek a leképezéseit már többszörösen traumatizálva kapják. A csupán a szülők, nagyszülők elbeszéléseiből ismert valaha volt ország és jóléti társadalom már a múlté. A délszláv háborúk kirobbanása utáni visszaemlékezésekből aligha rekonstruálható az az idealizált korszak, amelynek megszűnése vízválasztót jelent a régebbi és újabb nemzedék között. („tényleg nem tudom mi az a háború / nem éltem a kilencvenes években / érteni tudom érezni nem”. Bagdal Zoltán: Lenni vagy maradni)
A verseket olvasva megrázó élményt jelent az olvasónak, hogy a szerzők fiatal kora ellenére a személyes trauma vezérmotívumként vonul végig a versekben, nemzedéki létélményként az otthontalanságérzet, a keserű tapasztalatok, a halál, az elmúlás képei dominálnak. A szerelem témája is inkább párkapcsolati csalódások, az egyedüllét, a kiszolgáltatottság verssorait ihlette.
A kötet öt ciklusba rendezve 43 verset tartalmaz, Bagdal Zoltán, Bicskei Armand, Calbert Anikó, Dimitrov Nikoletta, Garai Bálint, Klebecskó Ádám, Kovács Dávid, Kozma Szabolcs, Lábadi Csilla, Losoncz Orsolya, Papp Katalin, Poborai Örs, Szabó Réka Dorottya, Szél Gréta, Szögi Klaudia és Tápai Ramóna műveit. Verseikkel vajdasági és anyaországi folyóiratokban is találkozhattunk már. Papp Katalinnak önálló kötete jelent meg Kés a párna alatt címmel. A fiatal költőnőnek ebben a kötetben szereplő versei személyes tapasztalat nyomán születtek, a hollandiai munkásszállókhoz kapcsolódó élményt idézi meg, ahol biztonságosabb volt késsel a párna alatt aludni. Húsgyári munkásként pedig „a kést már úgy fogom, / mintha vele születtem / volna, de így is / fáj tartani”. (Papp Katalin: Húsgyári capriccio)
A kosztolányis diákok verseiről talán leginkább a kortárs magyar irodalomban mostanában emlegetett jelenség, az a „lírafordulat” juthat az értelmező eszébe, amely leginkább a legutóbbi versíró nemzedék költészetében jelenik meg, amit egyfajta új gondolatiság, új irónia jellemez, amely reflektáltabb, szerteágazóbb és sötétebb, mint az eddigi versíró generációk alkotásai.
A lélek történéseit írják ezek a fiatalok, egy új nemzedék, új versek és versformák után kutatva, kérdéseket megfogalmazva, és választ keresve azokra. Aki a művészethez fordul, párbeszédet kezdeményez.
A kötet fedőlapján Kiss Klaudia grafikája látható, a többi illusztrációt szintén a diákok, Garai Bálint fotói és Tolnai Zsigmond grafikái képezik.
amit így is lehet nevezni, antológia, Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium, Szabadka, 2021.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. júliusi számában)