Élt egy szép királylány a faluban. Legalábbis ő apját tartotta a leghatalmasabb királynak. Kastélyában rózsaszín szobája és baldachinos ágya volt. Amikor megtanult járni, már pukedlizni is tudott.
Élt egy szép királylány a faluban. Legalábbis ő apját tartotta a leghatalmasabb királynak. Kastélyában rózsaszín szobája és baldachinos ágya volt. Amikor megtanult járni, már pukedlizni is tudott. A gardróbjában csupa rózsaszínű ruha volt, kivéve azt az egyet, amelyiket az első báljára álmodott meg: a világoskék abroncsos nagyestélyit a ruhaállványon tartotta. A falusiak többször látták, hogy a falitükör előtt gyakorolja a tánclépéseket a nagy napra. Azt suttogták róla, hogy álomvilágban él, egy padlásszobában. Akik kicsit együttérzőbbek voltak, azok életre alkalmatlan gyermeket nevelő szülőket és túlféltést sejtettek a háttérben. Annyi bizonyos, hogy ők nem tartották magukat a lány alattvalóinak. Ő Lili volt, az apja pedig Józsi, a villanyszerelő, aki apránként próbálta felújítgatni a düledező falusi kúriát a dombon.
De a királylány toronyszobájába nem jutottak el ezek a hangok. Ő csak a naptárt figyelte, mert már elkezdődött az a báli szezon, amire egészen eddig várt. Már tizenhét és fél éves lesz, vagyis elég idős ahhoz, hogy találkozzon az ő szőke hercegével. Tulajdonképpen az se baj, ha barna, csak fogja karon és vigye a parkett közepére. Elrablást és sárkány legyőzését nem kívánta, nem szerette a véres jeleneteket. Csak legyen meg a pillanat, amikor minden szem rájuk szegeződik. A bál után pedig elvonulnak, és boldogan élnek majd, amíg meg nem halnak.
Lili piros karikával jegyezte be magának a nagy napot. Nem sejtette, hogy a szőke herceg arcán is ugyanolyan pirosság jelenik meg, amikor meglátja őt. A férfi bár elegáns volt, nem tűnt sem délcegnek, sem bátornak. A királylány nem tudhatta, hogy a sárkánynál nagyobb ellenféllel küzd. A „barátai” egyfolytában azzal cikizték, hogy szerelmes, hogy bizonyára ő is bolond, ha ezt a lányt akarja táncba vinni. Ő mindvégig tagadott, és tagadását bizonyítandó, nem kérte fel a királylányt táncolni, pedig tekintetük többször is találkozott. Bár a szemek vágyat villantottak, a makacsság és a félelem ólomlábai nem mozdultak.
A reptér: az értelmetlen szabályok gyűjtőhelye, a csordaszellem fő szimbóluma. De nyugodj meg, a cél lebegjen a szemed előtt! Szállj be a szárnyas uborkásüvegbe! Így próbáltam magam nyugtatni, de az izgatottságtól alig találtam meg a személyzeti hívógombot, amikor felszálltunk. Pedig ott volt az övek becsatolását jelző lámpa mellett, de már a terv további lépései jártak a fejemben. Közben minduntalan igyekeztem magamtól elüldözni a kínos kérdést, hogy mit fognak szólni a többiek. Talán ezzel őt is megalázom? Így vagy úgy, sosem tudod meg, ha nem tartod magad ahhoz, amit elhatároztál – biztattam magam. Majd hosszan csengettem, és türelmetlenül a két üléssor közé néztem. Akkor tűnt föl. Kislányos vonásai alig változtak valamit, így azonnal megismertem. Úgy éreztem, lelassul az idő, amíg a székemig ért. Amikor közel hajolt, nem voltam benne biztos, hogy a suttogásom elnyomja a szívverésemet:
– Hallod a zenét?
– Nem uram, ezt csak ön hallja, minden székhez külön fülhallgató tartozik – mondta, de mire a betanult mondat végére ért, az arcán átfutó pillantásból láttam, hogy felismert. Így én már határozottan mondtam:
– Nem azt a zenét – és hogy szavaimnak nyomatékot adjak, felálltam a helyemről, és a kiállva a kis „utcába” meghajoltam előtte úgy, ahogyan az úrhölgyeket szokás felkérni.
Amikor válaszul megfogta a kezem, tudtam, hogy együtt beléptünk egy párhuzamos világba. Már nem a repülőn voltunk. Eltűntek a döbbent arcok és az értetlen tekintetek. Lili egyenesen a szemembe nézett, teste egészen hozzám simult. A szívünk egy húsz évvel ezelőtti tánc ritmusára vert. Ki mondta, hogy repülőgépen nem lehet táncolni?
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. augusztusi számában)