Finta Viktória | Vége a nyárnak

Finta Viktória 2021. augusztus 25., 09:08

Amikor fiatal volt, Andrea sokszor elmélázott azon, vajon mit érez, mire gondol majd negyvenéves kora körül, ha reggeli kávéját kortyolgatja a háza teraszán. Most a harminckilencet taposta, este volt és bort ivott, és jobb volt nem gondolni semmire.

Mara Kinga Villő: Nyár (olaj, vászon, 50 × 70 cm, 2016) – Fotó: Sulyok Miklós

„Pár ház volt köztünk, s talán egy-két év...”

A magnó kicsit recsegett. Andreát nem zavarta, sejtette, hogy nem a készülék, hanem az édesanyja avitt kazettája tehet róla. A szülői házból hozta magával annak idején. Most véletlenül bukkant rá, s ahogy szólt a „Szép Júlia”, Andrea egy pillanatra elhitte, hogy még mindig huszonhárom éves. Pedig már a saját konyhájában mosogatott. Este tíz is elmúlt, a gyerekek rég lefeküdtek. Nem sietett a munkával. A kezén maradt pár szappanbuborék, valahányszor kiemelt egy tányért a mosogatóléből, próbálta kifújni a frufruját a homlokából. Már egész szépen megnőtt. Leeresztette a vizet a lefolyón, és eltörölte az utolsó evőeszközt is. Jöhetett volna a relaxálás, egy kis tévé, de nem érezte magát fáradtnak, hát nekilátott leolvasztani a hűtőt. Épp itt az ideje.

Várt. Nem fogalmazódott meg benne szavak formájában, de akkor is várt, minden mozdulatával, lélegzetvételével, minden apró zajjal, minden porcikájával.

Kipakolta a zöldségeket, a jogurtokat, a lealufóliázott fél dinnyét és egy üveg fehérbort. Ez utóbbit még Balázs bontotta fel, alig egy deci hiányzott belőle. Három hónapja még úgy gondolta, megvárja őt, megisszák együtt, ha minden rendbejön. Fenébe is a hűtővel! Sietve visszarakott mindent, csak a bort hagyta az asztalon, öntött magának egy pohárral, s kivonult vele a teraszra. A villanyokat lekapcsolta, de Zoránt hagyta, hadd daloljon. Kinyitotta az ablak szúnyoghálós felét, így kiszűrődött a zene. Kellemes augusztus végi este volt. Egy rövidnadrágnál és felsőnél többre nem volt szükség, már nem fojtogatott a pára.

Amikor fiatal volt, Andrea sokszor elmélázott azon, vajon mit érez, mire gondol majd negyvenéves kora körül, ha reggeli kávéját kortyolgatja a háza teraszán. Most a harminckilencet taposta, este volt és bort ivott, és jobb volt nem gondolni semmire. Bámulta a kicsiny udvart, elhessegetett egy-egy szúnyogot, és hallgatta, ahogy árad kifelé a konyhából egykori titkos kedvence, az Elmúlt a jóidő. Épp csak felhangoztak az első taktusok, Andrea felállt, hogy öntsön magának még egy pohárral.

Mire visszatért, hosszúkás árnyék vetült a holdsütötte lépcsőkre. Egyből felismerte. Ki más lenne? Nem érzett féktelen örömet, sem megkönnyebbülést, semmit, amiről azt hitte, hogy érezni fog. Talán meg volt lepve egy picit. Hogyhogy nem hallotta az érkezését, hol a kocsi?

– Gyalog jöttem – mondta Balázs köszönés nélkül. Andrea összeráncolta a homlokát, biztos volt benne, hogy a kérdés csak a fejében hangzott el. Bólintott és felemelte a poharát, mintegy megkérdezve, öntsön-e neki is. A férfi végiglépkedett a terasz felé vezető néhány lépcsőn, és ő is csak bólintott. Andrea sarkon fordult, ő pedig követte a konyhába. Odabent csak a lassú csorgás hallatszott. Balázs megköszörülte a torkát, de Andrea megrázta a fejét.

– A gyerekek alszanak.

Egy perc múlva kint ültek, ki-ki kortyolta a maga borát. Egyikük sem szólt semmit. „Azt hiszem, semmi nem történt velem, kicsit hazudtam szerdán s pénteken...”

– Milyen más a hajad. Levágattad?

– Igen, nem sokkal azután, hogy elmentél. De most megint növesztem. Hülye ötlet volt.

Sokáig hallgattak. A kazetta hangos kattanással a végére ért. A tücsökciripelést figyelték, az időről időre átrobogó kocsikat az utcán, meg ahogy a szomszéd házakban lassan elalszik egyik fény a másik után. Hétköznap este volt, másnap mindenkinek időben kellett kelnie.

– Miért jöttél?

– Nem tudod?

– De igen.

– Sajnálom. El sem kellett volna mennem, én...

– Tudom. Tudtam azt is, hogy visszajössz.

– Tényleg?

– Igen. Eleinte. Később persze elkezdtem kételkedni. Úgy gondoltam, őszig várok, aztán elengedem. Végül igazam lett.

– Haragszol rám – inkább kijelentés volt ez, mint kérdés. Andrea megrázta a fejét.

– Nincs túl jó kedvem mostanában, de haragudni egyáltalán nem haragszom. Már... – a szájához emelte a poharát.

– Nem hoztál magaddal semmit, gondolom.

– Nem tudtam, érdemes-e.

– Jobb is így. Szépen, fokozatosan csináljuk majd, a gyerekek miatt. A hét folyamán elmondjuk nekik, eljössz hozzánk, velünk töltesz egy-két estét, csak utána költözöl vissza. Pár nap az egész.

– Igen, igazad van, ez így jó lesz. Figyelj...

– Nem. Majd szépen lassan. Most csak legyél itt.

Augusztus harmincadika volt.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. augusztusi számában)