Vári Csaba | Négy vers

Vári Csaba 2021. augusztus 25., 08:58

Takarj el. Ne lássam magam,
mennyire ijesztő lehet
aki vagyok. Takard el magad,
különben megöl a rettenet.

Dobolyi Tamás: Mennünk kell? (rézkarc)

APOKRIF


Nagyidő volt ma éjszaka.
Szó szerint álmaim közé hasított
a villám. Fölültem, mint akit
kettévettek, mint egy meghajlított
régi evőkanál, úgy maradtam
a rémülettől megmeredve.
Égni láttam egyik jegyzetfüzetem.
Remegő kézzel lapoztam benne,

ahová kellett, kitépve pár oldalt.
Dörgött a menny istentelen.
Csak ez a rettegés maradt meg.
Nem is emlékeznék, mi lett velem.
Reszkettem, mint szorult állat.
Takarj be. Félek. Dübörögtek,
rázták lelketlen az ágyat,
a mellkasomat a szívverések.

Takarj el. Ne lássam magam,
mennyire ijesztő lehet
aki vagyok. Takard el magad,
különben megöl a rettenet.
Takard el szemem. Ne lássak
többé ilyen félelmetest, iszonyút,
se tenáladnál tisztábbat,
nyugodtam meg. Nincs más út!

Mi lett a kitépett lapokkal?
Talán már fönt vannak az égben.
Azoknak nem kell megtörténniük.
Nem kell helyettük élnem.
Olykor ettől ilyen riadt a szívem.
Lehetnek önfeledt, tiszta idők.
Másvillámok csapnak napjaim közé
jóval még a nagyidők előtt.

INTÉS


A tenger! Az ígéret földje!
A kettéválasztott szerelmek.
Halál vizeinek hajótöröttje,
az élet vizeibe kell átvinned
a tétova, tehetetlen szavakat!
Fürödj meg. Tanulj fegyelmet.
A beszédek mind csalnak.
Az ég! Az elérhetetlen tengere!
Hagyd kimondhatatlannak.
Hogyha már nem kell szólanod,
akkorra szabad vagy!

METAMORFÓZIS

Önarckép, tavalyról

1.
Én egy vers vagyok.
Születésem óta írom magamat.
Nem kímélem se rossztól, se jótól.
Hol égbekiáltó, hol hallgatag.
Pucér, velőstől és valóstól.
De nem merném megkérdezni
tőled vagy egy jóstól.

2.
Azt mondtad egyszer,
hogy van néhány jó sorom.
Egekig emeltél!
Pár ritkás ráncom nemkülönben,
meghúzódik túl a mosolyon,
és némi derű a dérben,
öröm az ürömben –
jó pillanataim fotográfiája!
Ahogy anyja néz fiára,
emlékezve legelső szerelmére.
Micsoda metamorfózis!
Milyen ragyogó metafora
voltál, milyen otthonos voltam!
Csak másmilyen lenne
a szívem mélye!
Te láthattad néha, legalább
amolyan elnagyoltan.

3.
A vers: égnek támasztott létra.
Hosszközéptájáról szemlélem
a fenti és a lenti világot,
pontosabban: az átjárhatóságot,
az ébredésben nyíló résen.
Kívülálló vagyok, köztes állapot.
Talán innen van a tériszonyom.
Félszegen dadogok hozzátok.
Egyik karom szárny, a másik ólom.

4.
Takarjátok le a könyveket!
Rejtsetek el minden írást, mondatot,
hogy ne tudjam, hogy ne lássam
a tükrök hajdani félelmét,
hogy ha véletlenül meglátnak,
vagy engem is megtalálnak,
hányadik társ, testvér vagyok,
hány fényévfordulós vendégemlék
az elhagyottak családjában,
zsebében a nagykabátnak.


5.
Szorítsátok le a szemem,
ne lássak papírt, írószert!
Még ne írjam meg magam,
összeszednem az ószert.
Ne szóljatok egy szót se,
ami jóllaktat és táplál!
Több kell, hogy legyek
a kiszabott végesnél,
hétköznapibb a halálnál!
Időn, téren kívül vagyok.
Ha megfáradtál, térj be itt.
Ép ész sem múlja fölül
világom pontos törvényeit!

6.
Képzeld a helyembe magad,
hogy ne a tükörképem,
ne a hasonmásomat lássam.
Betűzz önfeledten,
mint aki csalódott magában.
Előbb azt lásd, aki vagy,
azután aki lehetnél.
Most fáznánk mind a ketten!
Nincs magányosabb
a szerelemnél!

7.
Addig élek,
amíg a soraimat írhatom –
különvetteken billog.

A többi az, ami.
Az vagyok, ahogy írok.

Amikor felolvasnak, az
lesz az ítéletnapon
az irgalom!

MÁSLÉTVÁGY


Félhomályban szeretek lenni,
kicsusszanásban vagy besiklásban.
Egy intésben, ami a messzinek szól.
Többé se már, se még ne lássam.

Amiben már nem veszek részt,
igazán csak az az enyém.
Azt viszem tovább, ami nincs,
áthullott máslétem emlékezetén.

Az jön velem, ami elhagyott.
Megyek előrébb merészen.
Otthon az, ahonnan kiköltöztem,
ragyog egy másik fénytörésben.

Mint egy meg nem érkezett levél,
látogató vagyok, nem vendég,
nem idegen már, de nem ismerős,
életem csak egy mellékelt emlék.

A hajnalt szeretem, az átsuhanást,
amikor különveszik a földet az égtől.
Minden máspercem tétova, kétes.
Az ébredés naponta kettétör.

Ekkor valaki még magához ölel,
vagy éppen elenged, mert szabad!
Kételybe kötöznek kényszereim.
Semmit sem érnek a szavak!

A hiány éltet, a megnevezhetetlen!
Hajdani időknek foszlányködje,
mint magzatot, eltakar a gondolattól:
túl kellene maradni örökre!