Szép szőke asszony volt anyám nővére. Magas és harsány. A keze mindig gondosan körömlakkozott, a frizurája is olyan, mintha épp abban a pillanatban lépett volna ki a fodrászszalonból.
Anyám teljesen az ellentéte volt, alacsony, fekete hajú, szerény, több nyelven beszélt, mégsem hitt magában.
Szép szőke asszony volt anyám nővére. Magas és harsány. A keze mindig gondosan körömlakkozott, a frizurája is olyan, mintha épp abban a pillanatban lépett volna ki a fodrászszalonból.
Anyám teljesen az ellentéte volt, alacsony, fekete hajú, szerény, több nyelven beszélt, mégsem hitt magában.
– Ha én már nem leszek – mondta az anyám gyerekkoromban –, akkor a nővérem fog vigyázni rád. Jó lesz?
Nem értettem, miért mondja ezt, negyvenéves volt, és egészséges.
Anyám már négy hónapja halott, nővére él és egészséges, itt lakik a szomszéd házban, mégsem keres bennünket, engem és a kamasz fiamat, amióta anyámat eltemettük.
– Ne legyél olyan mulya, mint anyád – mondta nekem anyám nővére, amikor kicsi voltam. Ő volt az egyetlen ember, akire anyám rábízott apámon kívül.
– Kislányom, elutazom egy hónapra. Külföldre kell mennem, továbbképzés. Tudod, ez munka, nem mondhatom azt, hogy itthon maradok – mondta anyám.
Én nem értettem, mennyi idő az az egy hónap, épp Farkas Bertalant lőtték az űrbe, az óvodában mindenkinek lett lemezes holdrakétája, nekem is. Az érdekelt.
– Apáddal, aztán a nővéremmel leszel. Meg kell értened, apa sem maradhat el olyan sok időt a főiskoláról – mondta anyám.
És én megértettem. Apával repült az idő, mindennap cukrászdába mentünk.
– Le fogunk menni a vidéki rokonokhoz – mondta anyám nővére. – Ott hagylak, legalább tanulod az önállóságot, egy hét múlva érted megyek. Ott lesznek az unokatesóid, jól ellesztek.
Az unokatesók fiúk voltak, és nagyok. Tudtak magukra vigyázni, én nem. Annyi sárgabarackot ettem, amennyit csak bírtam, a hét többi eseményére nem emlékszem, csak arra, hogy irgalmatlanul fáj a hasam.
– Gyere, kimegyünk anya elé a reptérre – mondta apa.
Lelkesen készülődött, egy csokor virágot szorongatott. Végre hazajön.
– Hát te meg hogy nézel ki? – kérdezte anyám, amikor meglátott. – Sápadt vagy, a hajad is összevissza, látszik, hogy apád csinálta a frizurád.
Nem mondtam semmit, a sárgabarackokról különösen nem. Csak szorongattam a lemezes rakétámat.
– Mi van, megnémultál? – folytatta anyám. – Nem volt jó a nővéremnél? Amikor múltkor elutaztam, akkor legalább azzal fogadtál, hogy miért mentél el. Most ez sem jár?
– Hagyd már a gyereket – mondta apám. Ilyenkor mindig „a gyerek”-ké változtam, név nélkül.
Sok-sok évvel később, már a fiam volt óvodás, gondoltam, meglepjük anyámat egy-egy csokor virággal anyák napjára. Egy kis csokor volt a fiam kezében is. Becsöngettünk anyámhoz.
– Hát ti? – kérdezte.
– Boldog anyák napját! – mondtuk kórusban.
– Hát, ezt igazán nem kellett volna – mondta anyám. – Tudod, melyik anyák napjám volt a legszebb? Amikor te egy hónapos voltál, nem tudtál virágot adni, és akkor a nővérem becsengetett egy csokor virággal. Ez a mostani ahhoz képest semmi már.
Többet nem vittem anyámnak virágot anyák napjára.
– A nővérem, a nővérem, a nővéremet akarom! – ismételgette anyám, amikor először bekerült a kórházba.
– Anya, azt mondta a nővéred, nem jön be. Nem szereti a kórházi hangulatot, meg kell értened. Én és az unokád jövünk – mondtam én.
Hívott egy nap anyám nővére. Anyám ekkor már újra a kórházban volt, csak feküdt, beszélni nem tudott, csak bólintani és sírni, vele voltunk mindennap a fiammal.
– Klárikám, ma, amikor mentek be a fiaddal anyádhoz, arra kérnélek, hívjatok fel a kórházból. A fiad olyan ügyes ezekben a műszaki dolgokban, hangosítsa ki a telefont, hogy hallja a húgom, amit mondok. Hátha az én hangomra magához tér.
Így tettünk.
– Húgocskám – harsogott anyám nővérének a hangja bele a kórházi csendbe. – Gyere haza, várlak a húslevessel!
Anyám nem moccant, még a szemét sem nyitotta ki.
– Na, Klárikám – hívott anyám nővére egy fél óra múlva. – Mit csinált anyád, amikor a hangomat hallotta?
– Kinyitotta a szemét – mondtam én –, és mozgatta a kezét.
– Jól van, haza fog jönni – mondta a nővére.
– De ha mégsem – mondtam én anyám nővérének –, ugye mellettünk leszel majd? Te vagy az egyetlen ember, aki ismert engem kisgyerekként.
– Persze, Klárikám, ez csak természetes. Mesélek majd neked, mindig.
De nem hívott, nem keresett, pedig eltelt már négy hónap anya temetése óta.
Ma láttam anyám nővérét, ahogy elindult a szomszéd házból, húzta maga után a kerekes bevásárlókocsit. Nem mentem oda hozzá.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. augusztus 21-i számában)