Sántha Attila | A parttalan szabadság mámora

Sántha Attila 2021. augusztus 26., 08:09

Már legalább hetven éve, a kollektivizálással (de igazából korábban, az ipari forradalom megjelenésével) elkezdődött a hagyományos népi/paraszti életforma felbomlása, megszűnése, megszüntetése. És nem mai hóbort az emiatt való kesergés sem.

Mezei Erzsébet alkotása

Már legalább hetven éve, a kollektivizálással (de igazából korábban, az ipari forradalom megjelenésével) elkezdődött a hagyományos népi/paraszti életforma felbomlása, megszűnése, megszüntetése. És nem mai hóbort az emiatt való kesergés sem. Miközben kortársai még mindig „zúg a traktor, szánt az eke”-szerű csasztuskákat, bökverseket írtak a kollektivizálás felettébb szükséges voltáról, Farkas Árpád 1968-ban már arról szólt, hogy egy mélységes mély hagyomány, az idők mélyéről felderengő árnyak „nézik, nézik évezredes hosszan, / hogy a türelem partjain milyen erdő ég el”.

Igen, micsoda erdő égett el a szemünk láttára: egy olyan szövevény, növényzet, amely meg tudott védeni minket mindenfajta őrülettel szemben: egy olyan hagyományerdő, amely értelmet, biztonságot nyújtott annak a közösségnek, amely benne élt.

Most pedig itt állunk egy lecsupaszított, terméketlen földön, kitéve esőnek, szélnek, a hagyomány fékjei nélkül elszabadult emberi elme csapongásainak.

Csoda, ha azt gondolják a Mad Max-szerű világban száguldozó őrültek, hogy semmi lényeg, esszencia nincsen a létezésben? Hogy az „én” a világ közepe, és olyan, hogy „mi”, nincs is. Hogy fejbe verlek, mert velem született jogom, hogy csak azt fogadjam el egyedül igaznak és üdvözítőnek, amit én gondolok.

Emlékezzünk csak, hogyan jártak az indiánok, amikor a konkvisztádorok megkóstoltatták velük a tüzes vizet. Szétment minden, hogy ne mondjam, szétb.szódott. Időközben mi is elkezdtünk vedelni, és ott fetrengünk részegen a valamikori erdőben. Szünös-szüntelen. Nincs egy perc pihenés, egy mies nap (mívesnap), egy munkanap, amikor szünetet tudnánk venni a nagy-nagy szabadságból. Mert inni kell, ha meghalunk is, míg bele nem döglünk mind.

Pedig még mindig nem lenne késő, és a leégett erdő helyén fel-feltünedező árnyak készek lennének segíteni. Csak olyan nehéz kijózanodni a parttalan szabadság, az „én, én, én”, az „azt teszek, amit akarok” mámorából…

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. augusztusi számában)