Farkas Wellmann Endre | A Viszkis mint címszereplő – interjú Ambrus Attilával

Farkas Wellmann Endre 2021. augusztus 27., 06:44

Ambrus Attila személye nem csak a múltja miatt izgalmas: a kerámiakészítés mellett könyveket is ír, vagy készít, vagy épp róla készülnek könyvek. Írókat, költőket gyakran kérdezhetünk erről-arról, azonban címszereplőket sokkal ritkábban. E beszélgetés is talán emiatt érdekes elsősorban.

Fotó: helyorseg.ma

– Mennyire tetszett neked a rólad készült film, A Viszkis?

– Nem volt igazából beleszólásom. Antal Nimróddal rengeteg vitám volt az elején, aztán rájöttem arra, hogy én három dologhoz értek: tudok köcsögöt gyártani, bankot rabolni és csülkös kenyeret készíteni… Ő meg tud filmet csinálni. Amikor fölismertem ennek a jelentőségét, onnan kezdve tudtunk együttműködni. Most, ha bármit mondanék, az nem lenne hiteles, a számok viszont hitelesek, és a film az egyik legnézettebb magyar mozifilmek egyike. Ez pedig a rendező és a készítők érdeme.

– Inkább az érdekel, hogy neked szubjektíve mennyit hozott vissza az egykori karrieredből?

– Ha százalékban kellene kifejeznem, olyan nyolcvanöt százaléka megtörtént esemény. De mivel film, és nem dokumentumfilm, így fikció is van benne. Meg apró csalások, például az erdélyi jeleneteket a Börzsönyben forgatták le, de hát Erdélybe átvinni a teljes stábot túl nagy költség lett volna. Ez valamelyest spórlást jelent, de ugyanakkor a filmben közel hatszáz autót kellett lecserélni korabeli járgányokra. Így is észrevették a vájt szeműek, hogy a Teve utcai jelenetben a rendőrség előtt Volvo buszok állnak, pedig a kilencvenes években még nem is voltak. A megtörtént eseményeket pedig sűríteni kellett, annyi nő és annyi bankrablás nem fért volna bele a filmbe.

– Folytassuk a könyvekkel! A Viszkist nem teljesen te írtad.

– Azt nem, de van egy másik, amit viszont én, az inkább fikció jellegű, ebből sajnos itt nincs példányom. De már nyolc nyelven jelent meg, utoljára perzsául, immár ott is „nemzeti hős” vagyok. Rengeteg levelet kapok a perzsa hölgyektől, kár, hogy nem értem őket. Angolul csak annyit tudok, hogy „hands up!”, ez pedig kevés a levelezéshez, úgyhogy a feleségem szokta ezeket megválaszolni. Most nagyon menő a podcast, a hangoskönyv. Egy Norvégiában élő iráni srác készített nekem egy ilyet, és most már kapok rendeléseket Hollandiából, Németországból, Belgiumból s küldök ki viszkisflaskákat, -poharakat az irániaknak is. A lényeg, hogy ez a legkomplexebb könyv, a srác dolgozott rajta: három évet.

– Mi a címe?

– A Viszkis… Csak az a gond vele, hogy a srác csúnyán megmalmozott, ő keresett rajta nyolcszázezer dollárt, én pedig kaptam ezer dollárt meg egy tornacipőt. A tornacipő most is megvan. De spongyát rá!

– Egy ilyen bűnözői karrier után, mint a tied, ugyanaz az ember tér vissza a büntetése letöltése után a társadalomba, mint aki előzőleg kiszakadt onnan? Hogy működik ez a kettősség? Bizonyára annak az egykori döntésednek is akkor és ott volt egy szubjektív igazsága. Hogy néznek ki ezek a fordulópontok? Vagyis a karriertől a prevenciós munkáig mi minden van?

– Komplex kérdések. Talán édesapám halála volt a fordulópont, aki nyolcéves koromban azt mondta, hogy a börtönben fogok megrohadni. Amikor 2002-ben jogerősen megkaptam a tizenhét évet, édesapám akkor halt meg. Belém nyilallt újra az a gyerekkori trauma, hogy egy senki vagyok, és nem akartam, hogy apámnak legyen igaza. De ez egy karma, egy puttony, amit viszel magaddal. Mindig úgy éltem, hogy apám szerint egy senki vagyok. Amikor meghalt, az igazsága beteljesült. De azt szeretném, ha még valaha valahol találkozunk, hogy ne neki legyen igaza. Ez hozta meg a váltást az életemben igazából. Ez volt az ára az én igazságomnak. Rólam tudni kell, hogy annak idején még a fehér falba is belekötöttem; iszonyatosan impulzív ember vagyok, balhés vagyok ma is, azzal a különbséggel, hogy ma már az árnyékomtól is bocsánatot kérek. Annak idején az volt a szabály, hogy nincs szabály, mára pedig ez változott meg. Komoly harcaim voltak az apámmal, de nekem kell nyernem, nem engedhetem meg, hogy a víziója beteljesedjen. A lázadásomat végig kell vinnem, de győztesen. A tanulság, hogy magunkat kell megtanulni elfogadni ahhoz, hogy a világot is elfogadjuk. Én is mindig mást hibáztattam, a tanáraimat, a bírót, a bűntársamat, mindig más volt a hibás, amíg be nem láttam, hogy tulajdonképpen én rontottam el az életemet, és ennek a felismerése egy óriási fegyvertény. Hiszek abban, hogy a hibáinkat helyre lehet hozni. Ha nem is teljes mértékben, ha nem is mindet. Az életem most erről szól:  ezért vagyok kézműves ember, mert ezzel rengeteg munka és szenvedés van. Most ezzel kompenzálok. Nyilván, akikre ráfogtam a fegyvert, egy részük megbocsátott, egy részük nem, kétségkívül megosztó személyiség vagyok a mai napig. Egy dolog azonban fontos: vastagon megbűnhődtem azért, amit csináltam. Nem vagyok rá büszke, volt egy rossz döntésem, ami elvitt, és belekerültem egy lavinába, ami elsodort.

– Most tanítasz, könyveket írsz, prevenciós munkát végzel. Mit mondasz az embereknek, hogy miért ne?

– Tekintettel arra, hogy nem vagyok sem Csernus Imre, sem Zacher Gábor, ezért piszok nehéz okos dolgokat mondanom. Mindig a saját nyomorúságomat szoktam elmesélni, ami arról szól, hogy mennyire gyarló emberek vagyunk. És azt, hogy miként lehet a mélységből fölállni. Szóval nem bankrablótanfolyamokat tartok, hanem azt mondom el, hogy itt is itt ebben hibáztam, és ennek milyen következményei lettek. Tapasztalatokat és konklúziókat osztok meg, és talán attól vagyok hiteles, hogy ezeket nem könyvekből tanultam, hanem megéltem. De a tanulság az, hogy nagyon fontos, hogy az ember tisztességes legyen. Most már elmúltam ötvenéves, nem kell hazudnom. El szoktam mondani, hogy fontos elérnünk azt a szintet, amikor senkinek nem kell hazudnunk. Ez egy óriási luxus. Az életünk úgyis arról szól, amilyenek vagyunk. Gyarlók, hibákkal teli emberek, nincs mit ezen szépíteni. A megfelelési kényszereinket kell levetkőzni. A társadalom mindig olyan normákat tukmál ránk, amelyeknek nem tudunk, de nagyon szeretnénk megfelelni. Ebbe szoktunk belegebedni. Ezt nem szabad. Az ember azért gyűjt egy életen át, hogy a pénzét az élete utolsó éveiben az orvosokra költse, hogy meghosszabbítsa az életét. A legfontosabbak azonban az élmények, amiket nem a pénz határoz meg. Ezeket senki nem tudja az embertől elvenni. Bármit gyűjtesz, lakást, autót, kocsit, nőt… ezeket elviszik, lenyúlják, nem áll föl… aztán jön egy másik, aki fiatalabb, gazdagabb, és ugrott a nőd… Az anyagiak csak eszközök, az élmények a sajátjaink. Ezért fontosak. Nem láttam olyan temetkezést – pedig sírásó is voltam –, ahol a koporsón zseb lett volna.

– Tudjuk, hogy a bűnözésnek is van saját etikai kódexe. A területeden mik voltak ezek a normák?

– Számomra az a legfontosabb íratlan szabály az volt, hogy vér ne tapadjon a kezemhez. És ez ebben a szakmában nagyon nehéz. Ha belelősz a plafonba, és a golyó gellert kap, ugyanúgy ki tudod oltani bárki életét. Én ezt nem szerettem volna, és sikerült is elkerülnöm. Ha nem sikerült volna, most bármi lenne, hiteltelen lennék. A karrierem során több mint háromszáz embert bezártam, el is ítéltek emiatt is, de ezt az emberek nagy része meg tudta bocsátani. Persze volt, aki nem. De ha öltem volna, ez nem lehetne így. Hiszek az emberi jóságban és abban, hogy haraggal nem lehet élni. A gyűlölködés nem visz előre. Tudom, profánul hangzik, hogy pont én beszélek erről, de így van. A bűneinket meg tudjuk bánni, és van bűnbocsánat mint emberi erény. Nem vallási alapon mondom, hanem mint olyan, aki azon dolgozik, hogy ezt a gyakorlatban megvalósítsa. Nem mondom azt sem, hogy fasza ember vagyok, hanem olyan, aki a gyarlóságaival próbál megküzdeni. Rengeteg nyomorúságot csináltam sok ember életében, s ha nem is tudom helyrehozni ezeket, megpróbálom valamelyest kijavítani. Eljutottam az alázatig.