Kapory Oszkárt gyerekkorában zavarta az evés: akár ő, akár mások tömték a szájukba a falatokat.
Ez még akkor kezdődött, amikor ötévesen utoljára nyaralt nagyszüleinél. Nagyapjának ekkorra kihullott az összes metsző- és szemfoga, így tökéletesen rá lehetett látni a szájüreg belső részére.
Kapory Oszkárt gyerekkorában zavarta az evés: akár ő, akár mások tömték a szájukba a falatokat.
Ez még akkor kezdődött, amikor ötévesen utoljára nyaralt nagyszüleinél. Nagyapjának ekkorra kihullott az összes metsző- és szemfoga, így tökéletesen rá lehetett látni a szájüreg belső részére. „Püré lett a rántott hús!”, szörnyülködött magában a kis Oszkár, majd előrébb hajolt. „Azt se tudom, milyen színű. Szürke? Barna? Hol kezdődik a hús és hol ér véget sült krumpli?!”
Kivett egy szelet savanyú céklát a keze mellé készített kis tálkából. Majszolni kezdte, de megakadtak a rágóizmai. Egy lilás darabka csalta magára a tekintetét nagyapja egyik hátsó zápfogán. „Szilvás gombóc? Két napja van ott? Vagy hete?” Nagyapja egy nagy nyeléssel és egy korty fröccsel eltüntette a szürkésbarna húsmassza oroszlánrészét. A maradék konokul tapadt a szájüreg hátsó szegleteihez. „Meddig fog az ott ragadni?” A kis Oszkár megborzongott. A furcsa lilaság közben még a húspürémaradék mögül is kivilágított.
A kis Oszkár ezután a családi ebédeknél elfordult az asztaltól. Ez önmagában nem volt elég: ha zavarban volt, kényszeresen rágnia is kellett valamit. Eleinte a nyelvét használta erre. „Ez sosem fog leszáradni.” Néha két-három erősebbet harapott nyelvére, hogy ellenőrizze, mennyire van meg a hús ruganyossága. A fogai lendületesen pattantak vissza, időnként egy kevés vér is kiserkent. Ilyenkor fintorgott, majd egy korty vízzel leöblítette.
Később, mikor szülei már bíztak abban, hogy nem nyeli le, egy-egy szem rágógumi is kerülhetett a kis Oszkár szájába. „A rágó a régi ételdarabkákat is összeszedheti”, okoskodott magában, de a tányérján továbbra sem nyúlt semmihez. Eszébe jutott, hogy hány év maradékai ragadhattak meg ott hátul. „Nem szabadna új adagokat tenni rá!”, intette magát szigorúan. Viselkedése egy idő után nemigen zavarta a szüleit. Nekik az is elég volt, ha az asztalnál mindenkinek van annyi a szájában, hogy csöndben maradjon.
A kis Oszkár gondolatait lassanként a rágó sem tudta csillapítani. Szülei felől az egyetlen hang, amit hallott, a rágás, roppanás, néha a csámcsogás keveréke volt, így egyfolytában belső szájüregeket látott maga előtt. „Ez most apué, anyué?”, gondolkodott. „De nagypapié is lehet. Ott hátul senki nem látja a hiányzó fogakat.” A kis Oszkár mindenesetre bármilyen szájban el tudta volna képzelni az idővel sárgásra kövesedett falatokat. „Hol végződik egyáltalán az ételdarab, és hol kezdődik a fog?”
Jobb híján versenyre kelt szüleivel a hangzavarban. Eleinte szinte bármit rágcsált, amivel lehetett csámcsogni. Később felfedezte, hogy a legnagyobb roppanásokat a savanyított lilakáposzta adja. „A gondolataimat is alig hallom.” Gondolta, pontosabban sejtette, hogy ezt gondolja.
Hogy a rágóizmait ne fárassza el nagyon, megkérte édesanyját, hogy valami puhábbat is készítsen a tányérjába. Ez lehetett sajt, főtt csülök, néha akár jégkrém is. „Van benn valaki?”, kérdezgette a kis Oszkár magától. Ha már legalább félpercre megsüketítették a nagyobb roppanások, és nem volt biztos abban, hogy ezt a kérdést feltette, a puhább falatokra harapott rá.
Tízéves korára tanult meg úgy rágni, hogy egy pillanatig sem hallott senki mást az asztal- vagy bármilyen társaságban. „Nyelni viszont csak kell”, jutott a keserű megállapításra, amikor vizenyőssé vált szájában a táplálék, és öblögetéssel próbálta belőle kiszűrni a megmaradt, roppanós káposztadarabokat. „Lenyelés vagy leszáradás? Amit lenyelek, nem szárad. Valamicskét mégiscsak segít az első a másodikon.”
Más emberekre evés közben nem mert nézni. „Eszik itt bárki is? Amíg én eszek, addig se kell senkit látnom, vagy hallgatnom!” A biztonság kedvéért így bárhol járt, volt a szájában valami.
A rágóizmok, bár próbált vigyázni rájuk, az évek során megerősödtek, megdagadtak, és lassanként az egész arcot elfoglalták. A szemet alig lehetett a kerekded gumók alatt észrevenni. „A saját gondolataimat se látom már”, mosolygott. „És azt se, hogy mire kellene gondolnom.” Amíg a rágóizmok fel- és alájártak, a világot csak egy-egy pillanatra felvillanó fotononként érzékelte.
A kis Oszkár tizenhárom évesen érte el a kilencvenkilós testsúlyt. „Kisteknős! Kisteknős!”, becézték gyakran a szülei, mivel a gyermekükből már csak egy fejet és egy hasat véltek látni. Anyja egyszer próbálta megnyugtatni a fiát: „Azért vagy a kisteknősünk, mert te is aranyosan mászkálsz. Könnyen nekimész bárminek.”
A kisteknős Oszkár felfogta, hogy valamit beszélnek, foszlányemlékekből pedig az anyja hangját is ismerősnek találta. Megvonta a vállát, majd behúzta. Utána a kezét, lábát is, és legurult a székről. A padlón semmihez sem ütközött hozzá.