A tárcaíró a metrómegállóban állt. Piros esőkabát meg barna farmer volt rajta, és egy egyszerűbb fekete bőrcipőt viselt. Hátizsákja félig nyitva, az elromlott cipzárt sikertelenül pótolta néhány biztostűvel. Bal kezében zöld színű, foszladozó bevásárlótáskát fogott, a súlyától kissé meggörnyedve. Így állt ott a tárcaíró, szemében a világgal, szatyrában az esti csirkemájjal. Egészen odaillett a megállóba, nem tűnt ki semmivel a várakozók közül, tekintete mégis nyilvánvaló tárcaírószerűséget tükrözött.
A tárcaíró a metrómegállóban állt. Piros esőkabát meg barna farmer volt rajta, és egy egyszerűbb fekete bőrcipőt viselt. Hátizsákja félig nyitva, az elromlott cipzárt sikertelenül pótolta néhány biztostűvel. Bal kezében zöld színű, foszladozó bevásárlótáskát fogott, a súlyától kissé meggörnyedve. Így állt ott a tárcaíró, szemében a világgal, szatyrában az esti csirkemájjal. Egészen odaillett a megállóba, nem tűnt ki semmivel a várakozók közül, tekintete mégis nyilvánvaló tárcaírószerűséget tükrözött. Régről ismertem, így odaléptem hozzá és megkérdeztem, hogy van mostanság. Úgy nézett rám, mintha megzavarnám valami halaszthatatlanul fontosban.
– Egy tárcán dolgozom – mondta, de ez nem lepett meg.
– Na tessék! És miről szól?
– Az egyetlenről, amiről egyáltalán írni érdemes – mondta, és némi fensőséggel nézett rám. – Az életről, természetesen.
– Egyedül arról érdemes – biztosítottam rögtön, hogy meg ne sértsem a tárcaírót.
– Ne gúnyolódj! – csattant fel ingerülten. – Tudod te, mennyi volt most a gázszámla? Még fiatal vagy, szinte gyerek, úgysem érted. Hogy a villanyról meg szó se essék! De mit számít neked az ilyesmi, csak tengsz-lengsz, értékvesztetten csapongsz. Meg a két gyerek különórái, az angol meg a ritmikus sportgimnasztika… – ahogy ezt mondta, remegni kezdett a szája széle. – Szóval jövő csütörtökig sürgősen írnom kell valamit az életről, különben nem fizetnek semmit, de talán sem az életről, sem egyéb dolgokról nem írhatok majd többet. Ez egy szigorú szerkesztőség! Rendkívül szigorú!
Ezt mondta, aztán felszállt a metróra és eltűnt, egy gondterhelt tárcaírónyi űrt hagyva maga után. Két nap múlva, véletlenül ismét találkoztunk az utcán. A tárcaíró izgatott volt. Megkérdeztem, hogy halad az írásával.
– Marcibácsi! Tegnap ihletem volt! A játszótéren voltunk a gyerekekkel, és néztem, ahogy a fiam rollerezik körbe-körbe, a hinta körül. Meg sem állt, csak rótta a köröket, mint a mérgezett egér. Úgy körözött, mintha üldöznék. És közben végig az aszfaltot nézte, mintha odaszögezték volna a tekintetét, nem is figyelt senki másra. És nem ilyen az élet? Üldöztetve vagyunk. Rójuk a köröket, nem törődünk mással, aztán meghalunk csendben. Kész! Volt, nincs. Mókuskerék, küzdelem és halál. Egy olyan történetre gondoltam, ahol a kisfiú rollerét ellopják, aztán szegény egész este keresi a parkban, de valahogy belefullad a mesterségesen kialakított dísztóba. Mondjuk, fölé hajol és beleesik. Vagy akár lökik. És nem ilyen az élet? A roller, mint az élet igenlése, és a fulladásos halál, mint ugye az élet inverze. Na, mit gondolsz? Ja igen, a mesterséges tó pedig a fojtogató konvenciók szimbóluma lenne, bár ezt lehet, hogy még átértelmezem. A magányosság talán… – tűnődött el a tárcaíró.
Ezt mondta, aztán, még mielőtt bármit szólhattam volna, közölte, hogy rohan, mert még vennie kell teljes kiőrlésű kenyeret és laktózmentes tejet, a felesége nem megalkuvó típus, csak ilyet hajlandó inni, és most már, hála istennek, a gyerekek is csak ezt isszák. Azzal elviharzott. Meg sem lepődtem, mikor másnap a pékség előtti sorban ismét megláttam a tárcaírót. Arca beesett volt, szemein karikák éktelenkedtek, kabátja piszkos, cipőjén sárfoltok. A művész nem volt bizalomgerjesztőnek mondható, inkább züllött alaknak tűnt. A rollerről és a mesterséges tóról kérdeztem.
– Végül elvetettem – mondta nagyot sóhajtva. – Azt hiszem, túlságosan posztmodern ehhez a laphoz, talán nem is fogadná be. De valahova azért majd ellövöm. Mert egyébként jó a szöveg. Nekem most valami olyasmi kéne, ami nem ennyire meta, érted. Ehhez még kicsik az olvasók – pislogott szerényen. – Kicsik még, nincsenek rá felkészülve. Most csak a kakaós csigára gondolok. Ahogy a kenyér és a kakaó egymással keveredik, és megbonthatatlan vagy nehezen megbontható elegyet alkot. Hm? A prima materia. A pék értő keze szabályos csigavonalakat formáz a tésztából, ahogy az Isten elrendelte. Hm? A kakaópor mint essentia, és a tészta mint logosz. Ezt értékelni fogják, ha nem is holnap, vagy holnapután, de legalább a halálom után. Leírok aztán néhány mondatot az evésről, mint a pusztítás, egyben a fennmaradás szimbólumáról, és ez már az örök visszatérés mint olyan. Ja, aztán a pék kimegy a piszoárhoz, és úgy lesz vége, hogy a falat nézi és sír. Ott rázza a zokogás a vécében. Na? Dupla fenekű szöveg, elismerem, de jutalom is egyben annak, aki érti. És én annak írok, aki érti. Aki érti, Marcikám, csak annak!
– Hm. Nem tűnik hülyeségnek. Ha ezt én írnám, a piszoárra nagyobb hangsúlyt fektetnék.
– Igen, ez egyértelmű. És az egészben az a jó, hogy valahogy csiklandozza, ingerli az érzékszerveket. Nem?
Ezt mondta, de látszott rajta, hogy maga sem hisz ebben az egész kakaóscsiga-dologban. Tűnődve bámult rám, arcán a fáradt megszállottság jelei mutatkoztak, és nem hittem, hogy mindennek a tárca megírása lesz a mellékhatása.
Szinte természetesnek tűnt, mikor két nap múlva megint a tárcaírót láttam, ahogy a boltban válogat a polcoknál.
– Hát te állandóan vásárolsz?
– Az idő véges – mondta talányosan. – Na, ez is megérne egy tárcát – morfondírozott kicsit, hozzá aprókat nevetett.
Azért látszott rajta, hogy örül nekem. Bal kezével egy ketchuposflakont szorongatott, jobbjával pedig hevesen bökdöste az összetételt részletező feliratot, még az ujja is majdnem kisebesedett:
– Ez az! Ide figyelj, azt hiszem, én megtaláltam! A tárca a következő lesz: Száraz, melegtől védett helyen tárolandó. Felbontás után szobahőmérsékleten tárolandó!
Ezt mondta a tárcaíró, és közben előre-hátra billegett, a flakont pedig hol elvette a polcról, hol visszarakta. Mikor újra levette, mindig gyanakvón rám sandított. Aztán aprókat csoszogva elvonult. Azóta nem láttam.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2017. novemberi számában.)