Fodor István | Csantavér és a nagy háború

Fodor István 2021. szeptember 17., 12:46

Minden háború átkos esemény az emberiség számára, még ha némelyiket igazságosnak is véljük. A történelem mégis legfőképp háborúk sorozata hosszabb-rövidebb békeidőszakokkal. A történelemkönyvek szerzői pedig több évtizedes békés fejlődést rendszerint rövidebben foglalnak össze, mint néhány év háborús vérengzéseit.

Minden háború átkos esemény az emberiség számára, még ha némelyiket igazságosnak is véljük. A történelem mégis legfőképp háborúk sorozata hosszabb-rövidebb békeidőszakokkal. A történelemkönyvek szerzői pedig több évtizedes békés fejlődést rendszerint rövidebben foglalnak össze, mint néhány év háborús vérengzéseit.

  Szedlár Rudolf a Csantavérről írt könyvében kétségkívül azt a véleményt osztja, hogy igazán üdvös az volna a nemzetek számára, ha nem fordítanák egymás ellen a fegyvereiket. A kötet előszavában ugyanis Lengyel Menyhért gondolatait idézi: „Nem a nemzetekkel van baj, hanem a nemzetek hatalmi csoportosulásaival. Ha a háborúra uszító békeapostoloktól megőrzött volna bennünket az Isten, akkor ma nem kellene szégyellnünk, hogy emberek vagyunk.” És valóban igaz, hogy minden háború a béke nevében indul meg, de – mint jól tudjuk – a nagy háború legföljebb két évtizedre hozta meg a békét.

  A királyért és a hazáért! című könyv szerzője Csantavérre összpontosítva tekinti át az első világháborút, de nem törekszik arra, hogy „mindent elmondjon róla”, így nem is lett adathalmaz és fölsorolás a munkája, hanem olvasmányos történet; nem a harctéri eseményeket sorakoztatja föl, sokkal inkább az emberközeli mozzanatokat vizsgálja: az okokat és a következményeket. Azt sem tagadva, hogy nem olyan lelkesedéssel vonultak be ennek a vidéknek a férfijai, mint ahogyan ezt például a forradalom idején Petőfiék tették, ehelyett földosztás reményében fogtak fegyvert, ha már a német császár azt ígérte a katonáinak, hogy „levélhullásra” úgyis hazatérhetnek. A néhány hónapra előirányzott és győzelemmel kecsegtető harc bizonyosan megér néhány hold földet… A jórészt cenzúrázott sajtó háborús propagandájára, sőt az egyház buzdítására is szükség volt ahhoz, hogy harcterekre induljanak a csantavériek. Az írók: Kosztolányi, Ady, Babits, Karinthy vagy Kassák háborúellenes hangja nem hallatszott messzire.

  A könyv csupán azokra a területekre, frontokra tekint ki, ahova innen is bevonultak katonák: Szerbiára, az Isonzó környékére és Galíciára. Nagy valószínűséggel nem csak csantavéri harcosokról szól a történet, mivel a település közel fekszik Magyarkanizsa és Zenta határához. Így a zentai vagy a kanizsai tanyavilágban megszületett gyerekeket gyakran arra a helyre vitték keresztelni, amely templomnak a tornya „odalátszott”, esetünkben Csantavérre. 1895-ig ugyanis csak egyházi anyakönyvezés volt.

  Rendhagyónak is mondható, hogy a szerző a szokásosnál bővebben kitér a hadifoglyok sorsára, a hasonló kiadványok ugyanis gyakran csak említést tesznek róluk, érthető okokból azokat helyezve előtérbe, akik életüket adták a hazáért. Ám a hadifoglyok sokasága is viselte a front borzalmait, még ha rendszerint árulónak tekintették is őket. Inkább a balkáni népekre volt ez jellemző, s olvashatjuk a könyvben egy szerb asszonynak a fogságba esett férjéhez írt levelét – igaz, ő nem a magyar oldalon harcolt –, amelyben azt mondja el, hogy gyávasága miatt átkozza az apja a fiát, még a gyerekeit (saját unokáit) is amiatt, mert apjuk szégyent hozott a családra.

  Tragikus-e vagy sem, de akár irodalmi téma is lehetne, mert drámai az a történet, amelyben az ukrán hadifogoly és a csantavéri asszony egymásba szeretett. Majd a háború végén Ukrajnába indultak, és valahol a Kárpátokban találkozott a vonatuk a férj hazafelé tartó vonatával. Kiabált az ember, gondolván, hogy a keresésére indult a felesége, de ő nem figyelt föl az urára. Egy Kijev környéki faluban éltek a továbbiakban, három gyerekük született. A második világháború idején hazalátogattak Magyarországra. Egyik lányuk itt férjhez ment, az asszony pedig „új férje” halála után tért végleg haza, több mint négy évtized múltán, törvényes férjéhez, bár a rokonság már nem szívesen látta.

  Az 1918-as őszirózsás forradalomnak leginkább csak a nagyobb városokban lezajlott eseményeiről szokás írni, ezúttal azonban az olvasó arról is tudomást szerezhet, hogy miként zajlott le egy bácskai faluban a bolsevista forradalom.

  A vesztes háború és következményei bénítóan hatottak Csantavér lakosságára is, sokan kivándoroltak. „A kilátástalanságban egyetlen emberben bíztak a csantavériek, az 1917-ben ide helyezett karizmatikus lelkületű Takács Gáspár plébánosban, aki a népet összetartotta. Nélküle a lakosság széthullott volna, mint a pásztor nélküli nyáj” – olvashatjuk a könyvben.

  A kötet emléket állít a falu 437 hősi halottjának, ismertetve a legfontosabb adataikat (akikről ez föllelhető volt). Néhányukat újratemették, de a legtöbbjük idegen földben nyugszik Szerbia, Montenegró és Albánia területén, mások Szlovénia és Olaszország határán, az Isonzó vidékén, sokan pedig Ukrajnában, Galíciában.

 

Szedlár Rudolf: A királyért és a hazáért! Csantavér az első világháborúban. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2021.

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. augusztus 21-i számában)