Oros László | Elmélkedés az Ünnepi Könyvhétről

Oros László 2021. szeptember 15., 10:50

A Könyvhét ötletét annak idején Supka Géza újságíró vetette fel azzal az elgondolással, hogy az irodalomnak, az íróknak meg az olvasóknak is legyen saját ünnepük. Az első Ünnepi Könyvhétre kilencvenkét évvel ezelőtt, 1929-ben került sor Budapesten.

Szőcs Miklós TUI: Élők könyve 4.

A napsütéses június eleje a budapesti Ünnepi Könyvhét időszaka, amikor a Vörösmarty téren egymás mellett sorakoznak a kiadók standjai. Van ott talán száznál is több, és ameddig a szem ellát: könyvek, könyvek és könyvek. A sétáló, bámészkodó ember időnként megáll, belelapoz egy-egy, még nyomdaillatot árasztó kiadványba, és találkozhat az írókkal is. Aki már járt ott, tudja: feledhetetlen élményt nyújt a könyv ünnepe.

A múlt évben azonban mégsem így volt, hiszen mindez a járvány miatt elmaradt. Szinte hihetetlen, hogy amit egykor a háború sem tudott megakadályozni, azt most megtette a pandémia… De az idei is más lett, hisz ezúttal két helyszínen – az átalakított Vörösmarty téren és a Duna-korzó területén – találkozhattak az olvasók kedvelt íróikkal, jobbnál jobb könyvekkel. Csak hát, nem a megszokott júniusban, hanem a picit hűvösebb szeptemberben…

A Könyvhét ötletét annak idején Supka Géza újságíró vetette fel azzal az elgondolással, hogy az irodalomnak, az íróknak meg az olvasóknak is legyen saját ünnepük. Az első Ünnepi Könyvhétre kilencvenkét évvel ezelőtt, 1929-ben került sor Budapesten. Számunkra akkor nem is a pesti, hanem a tájainkon megszervezett első könyvünnep volt az érdekesebb. Mert volt ám Szlovenszkói Magyar Könyvhét is, amiről ma már alig lehet hallani. Megrendezésére 1929. december 8–15. között került sor a kassai Kazinczy Társaság irányításával, tizennégy helyszínen: többek között Pozsonyban, Kassán, Komáromban, Ungváron és Léván. Vagyis a kisebb-nagyobb városokban. A községek közül csak Alsószeli kapcsolódott be az ünnepségbe.

Az itteni Könyvhét célja a csehszlovákiai magyar irodalom támogatása, a belföldi könyvkiadás megerősítése, az önálló szlovákiai magyar szellemi élet fejlődésének elősegítése volt, illetve az is, hogy az itteni írókat és műveiket a szlovákiai magyar olvasó megismerje. Hisz tudjuk, a Monarchia felbomlása után nagyon nehezen indult be az irodalmi életünk. Elszakítva Budapesttől, az irányt adó szellemi központtól, magára maradtak a szerzőink. Eleinte kiadójuk sem volt, s ha mégis megjelent egy-egy könyvük, akkor meg az olvasó hiányzott. A gyermekcipőben járó szlovákiai (akkori szóhasználatban szlovenszkói) magyar irodalom egyszerűen nem tudott megfelelő olvasótábort szerezni magának. Nem is a jó könyv hiányzott – mert az íróink valóban értékeset alkottak –, hanem a közönség volt válogatósabb. A szlovákiai magyar írókat alig ismerték, ebből kifolyólag a könyveiket sem vásárolták és nem is olvasták. Inkább az elismert magyarországi szerzők műveit keresték.

Így aztán a Könyvhét egyes helyszínein, főleg a központi rendezvényeken – Pozsonyban és Kassán – megjelentek a szlovenszkói magyar irodalom ismert képviselői is. Pozsonyban az olvasók találkozhattak Barta Lajossal, Darkó Istvánnal, Egri Viktorral, Győry Dezsővel, Jarnó Józseffel vagy Szvatkó Pállal. Kassán pedig Sziklay Ferenccel, Simon Menyhérttel, Kelembéri Sándorral vagy Sebesi Ernővel.

A rengeteg időt, energiát és anyagi befektetést igénylő munka végül mégsem váltotta be a szervezők reményeit, mert anyagilag nem sok bevételt hozott. Az viszont tény, hogy a Könyvhét felkeltette a magyar közönség figyelmét és érdeklődését az itteni irodalom, a könyvek, illetve azok szerzői iránt. Folytatása mégsem lett, amiben bizonyára közrejátszott a közeledő gazdasági válság is. Így elmondható, hogy ez volt a két háború közötti első és egyben az utolsó Felvidéki Magyar Könyvhét.

Ami az én első könyvhetemet illeti, az a múlt század nyolcvanas éveihez kötődik. Pontosabban 1989-hez, a 60. Budapesti Ünnepi Könyvhéthez. Az előző években csak az ottani antikváriumokat kerestem fel. Ennek egyszerű oka volt: a Könyvhét idejére sosem kaptam szabadságot. Az 1989 júniusában tartott könyvünnep mérföldkő volt számomra. Először láthattam saját szememmel azt a nyüzsgést, azt az emberáradatot, amely akkor a Vörösmarty téren hömpölygött. Meg aztán ebben az időben már érezhető volt, hogy változások lesznek Magyarországon. A Kádár-rendszer összeomlóban, az ´56-os események új megítélésben, és az emberek is mintha felszabadultabban, vidámabban viselkedtek volna. Ami a sajtót illeti, új folyóiratok és egyre merészebb hangú írások jelentek meg. Ugyanez észrevehető volt a könyvkiadóknál is: már nyíltan foglalkoztak a tabutémákkal. Persze, itt most nem az erotikára, a meztelenségre gondolok – habár az aktképek, naptárak sokasága akkor már ellepte a standokat –, hanem az olyan sajtó- és könyvtémákra, amelyek számomra újdonságot jelentettek.

Akkor találkoztam először Páskándi Gézával (1933–1995), akivel két évvel azelőtt már váltottam levelet. Érdekes: ő nem a kiadója sátránál, hanem egyedül ült egy kis asztalnál. A könyvhétre jelent meg A sírrablók című regénye. A vaskos kötet arról szól, mi történik a romániai magyar falvakkal, ha lerombolják a templomokat, falvakat, és felszántják a temetőket. Páskándi regénye a kérdésre válaszolva drámai képet fest az akkori Románia politikai arculatáról. Elképzelt történet, vízió, nagyon kemény valóságalappal. Azokban az időkben tele voltak az újságok – Magyarországon meg nálunk is – Ceaușescu elnök faluromboló terveivel. Ez volt az első könyvhetem legelső kiadványa, amit megvettem és dedikáltattam is a szerzővel.

A másik pedig a szintén erdélyi születésű, akkor már Svájcban élő Szőcs Géza (1953– 2020) A sirálybőr cipő című verseskötete lett. Annyit tudtam a szerzőről, hogy őt sem szerette a hatalom. 1987-ben a nemzetiségi érdekvédelmi tevékenysége miatt el kellett hagynia az országot. Könyvében a többirányú kísérletezéseivel a költői és állampolgári szabadság lehetőségeit próbálgatta, fölülemelkedve az egykori sérelmeken. Az első könyvhetemet tehát sok szép élményt, rengeteg találkozást és beszélgetést nyújtó rendezvényként könyveltem el. Utána minden évben eljártam Budapestre, de ezeket a találkozásokat nem részletezem, hosszú lenne.

Természetesen emlékezetesek számomra a felvidéki írókkal való találkozások is. Több alkalommal beszélhettem Dobos Lászlóval (1930–2014), aki negyvennégy évvel ezelőtt (1977) elsőként buzdított arra, hogy gyűjtsem össze a felvidéki magyar kiadványainkat. Lényegében ő indított el a könyvtáralapítás útján. Hasonló élményeim voltak Ozsvald Árpád (1932–2003) költővel, a Hét szerkesztőjével is, aki elsőként tudósított az egyre gyarapodó könyvtáramról (1988). Neki köszönhetem a kilencezres példányszámú gyűjtemény elnevezését is – Bibliotheca Pro Patria –, amelyet II. Rákóczi Ferenc fejedelmünk jelszavából vettünk kölcsön.

Mindig nagy öröm volt találkozni Mács Józseffel (1931– 2017), aki könyveiben feldolgozta a gömöri magyarság kálváriáját, illetve a hontalanság keserves éveit. Többször is beszéltem vele a Könyvhéten, de mégis a 2005. évi volt a legemlékezetesebb. Akkor jelent meg a Trianon harangjai című kötete, és az első érdeklődők éppen június 4-én dedikáltathatták a könyvet. Megható volt látni az emberek szeméből sugárzó ragaszkodást és szeretetet, amivel a szerzőt körülvették. Ők is ismerték az előző munkáit, és tudták, hogy ezúttal sem fognak csalódni. És hát mindez elmondható Grendel Lajos (1948–2014) és Tőzsér Árpád (1935) Kossuth-díjas íróinkról is, akik nem csupán a könyveiket ajánlották nekem, hanem megtiszteltek a barátságukkal is.

Befejezésül talán még annyit, hogy minden egyes Ünnepi Könyvhét sokat jelentett számomra. Az utóbbi években pedig még inkább, hisz most már szerzőként is részt vehettem a könyv ünnepén, és magam is dedikálhattam munkáimat az érdeklődőknek.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. szeptemberi számában)