Kata bólintott, és felemelt egy vázát, hogy alatta is le tudja törölni a polcot. Lassan, megfontoltan mozgott. Nem akart megfordulni, hogy szembe kelljen néznie a férjével. Érezte, ahogy tekintete a hátába fúródik, és vár. Azt is tudta, milyen ez a tekintet: megrettent, szeretetteljes.
– Ma egész nap a falun gondolkodtam.
– A falun?
Kata bólintott, és felemelt egy vázát, hogy alatta is le tudja törölni a polcot. Lassan, megfontoltan mozgott. Nem akart megfordulni, hogy szembe kelljen néznie a férjével. Érezte, ahogy tekintete a hátába fúródik, és vár. Azt is tudta, milyen ez a tekintet: megrettent, szeretetteljes.
– Na és… pontosan melyik részén?
Puhatolózó kérdés. Csak arra való, hogy rávegye a beszédre. De Kata persze tudta, hogy ez következik, így is tervezte. A mondat már órák óta szorította a torkát, néha azt hitte, sikerül kimondania, de amikor a száját szólásra nyitotta, bennrekedt a hang és egész testén reszkető hideg futott át. Nem tudta volna megmondani, mitől fél. Nem a visszautasítástól, nem is a harag lehetőségétől, egyszerűen a téma volt rémisztő. Vállat vont.
– Nem tudom. Az egészen.
– Talán eszedbe jutott róla valami? – kérdezte kis szünet után a férfi.
Kata úgy tett, mintha figyelme nagy részét a házimunka kötné le, és csak félvállról felelt a kérdésekre. Tisztában volt vele, mennyire átlátszó ez a módszer, és hogy a férje pontosan tudja, mi minden jár a fejében. Hiszen jobban ismeri őt, mint bárki. Valamiért mégis biztonságot érzett ebben a játékban.
– Anyáék. És a te szüleid. Meg Julcsi.
– A kutya jutott róla eszedbe?
– Először a szüleink. Aztán Julcsi – helyesbített ingerülten. Nem akart eltérni a tárgytól.
– Nem ülsz ide egy kicsit? – A kérdés olyan békésen hangzott, hogy Kata szinte megnyugodott tőle. Gondosan visszahelyezett a polcra minden dísztárgyat, a rongyot beleejtette a padlón lévő lavórba. Megfordulva még egy gyors mosolyt is váltott a férfival. Amikor leült, vállára hajtotta a fejét.
– A búza is eszembe jutott.
– Az nekem is szokott. Ahogy leég.
– Nekem nem az. Hanem ahogy gömbölyödik alatta a föld.
– Gömbölyödik? – mosolyodott el a férfi, és tenyerével szívélyesen végigsimította felesége hátát.
– Hogyha nagyon messzire nézel – magyarázta Kata felbuzdulva. – A búzaföld olyan hosszú, hogy a végét már nem is látni. Szép lassan eltűnik. Innen tudhatod, hogy gömbölyödik a föld. Tavasszal zölden, nyáron sárgán. – A lelkes szavak aztán visszahúzódtak és elcsendesedtek, ahogy a férfi halkan felnevetett, és megcsókolta felesége feje búbját a kedves elmélet hallatán.
– Hát, az egyszer biztos, hogy amikor égett, nem láttunk el addig. Az a rengeteg füst…
– Szörnyű büdös volt.
– A szag az még hagyján. De ahogy marta a szemünket, Kata! Nem is tudom, hogy értem haza aznap este, valaki a tanyáról nyilván hazavitt, mert csak hunyorogva láttam el valameddig. El se tudod képzelni, milyen az, amikor egyszerre éget a nap és melegít a tűz. Mintha egy kemencében sülnél, és egyszerűen nem látnád a kiutat. Hihetetlen.
Egy darabig hallgattak. Kata kedve borús lett, úgy érezte, elvesztette irányító szerepét a beszélgetésben. Hiszen mit felelhetne erre? Majdnem hetedikes volt már azon a nyáron, amikor a tűz kiütött. A szülei is hívták a tűzoltókat, mint sokan mások azon a napon. Becsukták az összes ablakot, hogy minél kevesebb füst jusson a házba, ő pedig – mint általában – bezárkózott a szobájába, és zenét hallgatott. Dühítette, hogy felhőtlen gyerekkora olyan sokszor ébreszt benne szégyent. Ha kettejük múltjáról beszéltek, úgy érezte, egy szava sem lehet. Minden olyan könnyen ment neki az életben. Sosem kellett küzdenie, hogy felvegyék egy iskolába vagy hogy munkát szerezzen. Máshogy jutottak el ugyanarra a pontra. Ugyanazon az úton haladtak, de a férfit sokkal többször megállították. Ő túljutott már ezer akadályon, mire Kata elért az elsőhöz.
– Szegénykém – mondta.
– Á, ne sajnáld. Nehéz élet volt, de megérte. Legalább most becsülöm, ahol vagyok.
Kata szíve nagyot dobbant.
– De azért – kérdezte félénken – visszamennél, nem?
Feszült sóhaj tört fel a férfiból. Kata egy pillanatra nagyon távolinak látta őt, és szinte megijedt tőle. A választ persze tudta, csak a kifejtésre várt. Ugyanazt a színjátékot űzték még mindig.
– Hát – köszörülte meg férje a torkát – de, visszamennék. Végül is így volt mindig, nem? Hogy hazamegyünk majd, ha tudunk.
– De, igen.
– Arra vagy kíváncsi, most visszamennék-e?
Kata vállat vont és lassan, vontatottan válaszolt.
– Nem feltétlen. Hanem inkább arra, hogy… mikor?
– Mikor? – motyogta a férfi. Kihúzta a karját felesége háta mögül, és előrehajolt. Katának fel kellett emelnie fejét a válláról. – Nem tudom. De hát most voltunk otthon, karácsonykor. Miért gondolkodsz ezen?
– Mindig gondolkodom rajta. Az mindegy, hogy mikor voltunk otthon, nem arról van szó.
– Persze, én is gondolkodom rajta. – Felállt, és járkálni kezdett a szobában. Tekintete feszült volt és haragos. – Csak tudod, az nem olyan egyszerű, mint ahogy te azt elképzeled. Több projekten is dolgozunk egyszerre, most nem mondhatok fel. És veled mi lenne? Te felmondanál?
Kata megvonta a vállát, jelezve, hogy nincs más választása.
– De hát szereted a munkád, nem? Régen bezzeg mennyire vágytál erre! Folyton arról áradoztál, mennyivel több itt a lehetőség, mint otthon.
– Igen, szeretem a munkám, de nem úgy terveztem, hogy egész életemben itt fogok dolgozni.
– Nem is kell! Nem maradunk itt örökre, hazaköltözünk majd!
– Mégis mikor?
– Mikor, mikor… – ismételte a férfi.
Aztán dacos csönd telepedett rájuk. Kata sértve érezte magát. Ő pontosan tudta, milyen nehéz lenne ennyi idő után elvágni minden szálat. Őszintén szerette a munkahelyét. Szeretett reggelente beérni az irodába, főzni egy kávét, beszélgetni a munkatársaival, és nekilátni az aznapi teendőknek. És szerette a várost. Gyalogolva is hamar elért bármelyik pontjára, mégis mintha kifogyhatatlan lett volna a felfedezésre váró helyekből. Az utcák sosem voltak üresek: gyerekek bicikliztek, anyukák babakocsit toltak, szerelmespárok andalogtak a széles járdán. Ha rájuk nézett, visszamosolyogtak, elhaladva biccentettek felé. Kata azonban sokszor bármit megadott volna érte, hogy egyikük magyarul szóljon hozzá.
A férje neki háttal megállt az ablak előtt, és a várost nézte. Kata tekintete rászegeződött. Sötét volt már odakint, de a lámpák megvilágították az utcát. Valamelyik bárból mulatozás hangja szűrődött fel hozzájuk. Péntek este volt. Aztán egy erős hang vált ki a zenéből, és egyre közelebbről hallatszott, ahogy énekel.
– Részeg – fordult feleségéhez a férfi. Majd – talán a tekintettől, ami fogadta – nagyot sóhajtott, és visszaült a kanapéra.
Mindkettejük haragja gyengülni kezdett. Kata szemét könnycseppek bizsergették, de nem engedte, hogy elszabaduljanak.
– Nem kell ennyire ragaszkodni a tervekhez – mondta a férje. – Azért akarsz hazamenni, mert így terveztük, de ez nincs kőbe vésve! Ha itt boldogok vagyunk, miért ne maradnánk? Miért vetnénk bele magunkat önként az ottani nehézségekbe? Hiszen tudod, hogy nehezebb lenne. Jaj, ne! – A sírás utat tört magának, és hüppögve szakadt fel Kata torkából. Testét elöntötte a szomorúság, már nem látta tisztán, hogyan tervezte a lefolyását ennek a beszélgetésnek, és nem is tűnődött rajta. Befejezte a színjátékot. A férje magához húzta őt, és hagyta, hogy a rázkódó zokogás alább hagyjon. Elkeseredett arccal nézett felesége kisírt szemeire. És abban a pillanatban Kata nem értette, miért volt úgy megrémülve ettől a férfitól.
– Nem azért akarok – szipogta. – Csak hiányzik. Én szeretem a falut. És végső soron az egész országot. Te mindig a hátrányait láttad, de nem biztos, hogy el kell menekülnünk, lehet, hogy boldogok lennénk ott is. Sokan vannak, akik otthon maradnak, és meg tudnak élni. Talán csak mi találtuk ki, hogy nem lehet. Talán nem is lenne olyan nehéz.
Mélyen néztek egymás szemébe. Kata szemrehányást vagy ellenvetést keresett a férje tekintetében, de csak együttérző beletörődést látott.
– Jól van – szólalt meg a férfi. – Ha erre vágysz, menjünk.
– Komolyan mondod?
– Végül is az a lényeg, hogy együtt legyünk. Nem számít, hol vagyunk.
– És a munka?
– Most rögtön felmondok!
Kata szívébe izgalom költözött. Megint sírni kezdett, és erősen magához szorította a férjét. A boldogság mellett azonban egy kis aggodalom is volt ebben a szorításban. Ahogy körülnézett a szobában, hirtelen eszébe jutott, vajon találnak-e majd lakást, ha hazamennek. Rengeteg holmit látott maga körül, amiket magukkal kell vinniük. Talán el se férnek az autóban. De a családja örülni fog. Egy ideig talán lakhatnak majd a szüleinél, amíg visszarázódnak az ottani életbe.
Megcsörrent a telefon. Kata kibontakozott az ölelésből, és felvette.
– Halló.
A vonal másik végén az anyukája kétségbeesett hangját hallotta, amitől egyszerre visszatért belé az az ideges görcs, amit épp az imént sikerült kiűznie magából.
– Nem is mondod neki? – kérdezte a férje, amikor letették a telefont.
– Elpusztult a Julcsi. – Kata magyarázatnak szánta ezt a kijelentést, de ő sem egészen értette, miért. Valójában eszébe sem jutott, hogy elmondja anyukájának a hírt. Még benne sem tudatosult egészen. – Majd ha kiheverte, beszélek vele.
A férfi bólintott.
– Szerinted hozzájuk költözhetnénk pár hétre?
– Remélem, igen. De majd megkérdezem.
– Akkor addig talán mégsem mondok fel.
– Mire mindent összecsomagolunk, még a projektekkel is végeztek – mondta Kata.
Azután egy ideig csak ültek egymás mellett, és a felszűrődő zenét hallgatták. Kata a búzára gondolt. Elképzelte, ahogy a lángok egyre messzebb és messzebb terjednek, míg végül beborítják az egész gömbölyödő földet.