Különös, hogy néha milyen szimbiózisok vagy különböző kölcsönhatások alakulhatnak ki az élőlények között. Biológiailag meghatározhatatlan okokból egész életek hasonulhatnak egymáshoz minden megmagyarázható indok nélkül.
Különös, hogy néha milyen szimbiózisok vagy különböző kölcsönhatások alakulhatnak ki az élőlények között. Biológiailag meghatározhatatlan okokból egész életek hasonulhatnak egymáshoz minden megmagyarázható indok nélkül.
A férfi kertjében vadrózsabokor nőtt. Lusta volt hozzá, hogy foglalkozzon vele. A virág azonban újabb és újabb hajtásokat növesztett, megfojtott maga körül minden más növényt. Benőtte a fél kertet, gyökerével feltörte az aszfaltot, felburjánzott a kerítésen. A fiatalember végül kénytelen volt foglalkozni a virágtalan vadrózsacserjével. De ahogy meglátta a növény vad ragaszkodását, nem volt szíve kiásni. Megtetszett neki szívóssága és életereje.
A férfi nem volt valami nagy kertész. Sosem ültetett virágokat, nyáron elfelejtett locsolni, a fűnyírót pedig nagy ívben elkerülte. De attól fogva törődött a kis vadrózsabokrával, visszametszette, körbeásta és mindennap megöntözte. Óvta széltől, napsütéstől és viharoktól, elhessegette róla a rovarokat. Beszélt hozzá, becézgette, néha még énekelt is neki. Igen, a férfi magányos volt. Fölösleges idejét és szeretetét imádott rózsabokrának áldozta, a kis növény pedig meghálálta gondozója munkáját: növekedett, nyújtózkodott, végül bimbót növesztett. A fiatal férfi odáig volt a boldogságtól.
Az életében egy másik változás is történt. A nő fiatal volt és csinos. A férfi megosztotta szeretetét közte és virága között. A rózsabimbó pedig addig nyújtózkodott, amíg be nem kukucskált a férfi ablakán. Látta kertésze boldogságát, s hogy visszaadja a tőle kapott rengeteg szeretetet, szirmot bontott. A legcsodálatosabb rózsafej volt, ami valaha nőtt. Színe élénkpirosan ragyogott, szirmai tökéletes összhangban alkották a virágot. Ekkor a férfi metszőollóval kezében kisétált a kertbe:
– Kicsi rózsám, legdrágább barátom! Öntöztelek, metszettelek, védtelek széltől és esőtől, napsütéstől és hótól. Ó, drága hűséges vadvirágom, kérlek, bocsáss meg nekem! Gyönyörű tökéletességed méltán fogja jelképezni forró szerelmemet – ezzel levágta a vadrózsabokor egyetlen virágját. Szalagot kötött rá és a nőnek adta, akit szeretett. A nő boldog volt és meghatódott, megcsókolta a férfit, majd hazavitte az ajándékot. Metszett üvegvázába vizet töltött, és az asztal közepére helyezte. Naphosszat nézegette, csodálta a gyönyörű virágot. A rózsa pedig tündökölt, sugározva a férfi hatalmas szeretetét.
Nap múlt napra, és a virág már nem volt olyan csodálatos, mint előtte. Először csak tövisei sarkában lehetett látni a változást. Lassan lekonyultak a levelei, megfonnyadtak, szirmai nem voltak többé tökéletesen feszesek és puhák. A nő már nem törődött vele, a vázát a szoba sarkába száműzte. Ha véletlenül mégis a vadrózsára pillantott, a virág akkor is csak dühös vagy könnyes pillantást kapott tőle. A rózsa elhervadt, összesorvadt és megszáradt. A nő kivette a vázából, kiöntötte a barnás vizet, elmosta az edényt, a gyomot pedig összetörte és kidobta a háztartási hulladékok közé.
A vadrózsabokor pedig soha többé nem növesztett bimbót.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. szeptemberi számában)