Absztrakt nyulak
az úttest szürke vásznán
megannyi könnyű zsákmány
megannyi könnyű zsákmány
Kinőtt bennünket korunk
mint gyermek a ruháját
Eldobna már
mert véges tereinkben
a hely az egyre szűkösebb
Jó hogy a szellem öregjei
őrizgetnek még kegyeletből
Fényoszlopok között
sötét kő
figyelő szemed,
de sosem jössz felém.
Hátukra vesznek daloló szelek,
és emlékül nem adsz semmi mást,
mint a kétség
egyforma bilincseit.
Kívánom, légy egyedül.
Feléd hajló kezekben
érezd kövek hidegét.
Sötét víz fölé hajolj,
és ne leld a forrást.
Lépted magányosan
kopogjon hajnalonként.
Ki nem mondott szavak égessenek,
és befelé nyíljanak könnyeid szirmai.
Éjszakánként szelek döngessék ablakod,
és ne legyen kéz, amit megsimogatsz.
Csak órád szaggassa
darabokra a csöndet,
és ne mondhasd senkinek: te jó,
és ne mondhasd senkinek: szeretlek.
Absztrakt nyulak
az úttest szürke vásznán
megannyi könnyű zsákmány
megannyi könnyű zsákmány
Véres bundácskák
tört fogak
így csak a halál vicsorít
Jaj de nehéz már kikerülni
fertőző fekélyeit
Lám most derült ki mennyire
szegények vagyunk:
Ennyi nyúlhoz már nincs elég
dögevő madarunk
De kalapunk van
majd megemeljük
felismervén a helyzetet
ha majd egyperces néma csendben
állunk az utolsó nyúl felett
Tőled tanultam beszélni
Már négyszáz éve
tanulok tőled beszélni
hogy a szó zengő érc
a vers pengő cimbalom legyen
Tőled tanultam élni
Már négyszáz éve
tanulok tőled élni
elhagyni
lemondani
és temetni
hogy mindenek felett
az „egy szükséges” legyen
és
tanulok tőled beszélni
– már négyszáz éve teszem –
hogy a szó zengő érc
a vers pengő cimbalom legyen
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. szeptemberi számában)