Nincs koporsó és nincs haza.
Nincs bölcső és nincs megvetett ágy,
fejünk alá igazitott halál.
„…remegő gyöngy közt aludtál…”
(Weöres Sándor)
Pilinszky.
A napokban a Facebookon egyszer csak láttam, hogy Mészáros Sándor, a Kalligram igazgatója feltette ezt a gyönyörű Pilinszky János-verset:
Sírtam. Utána nedves volt a hátam,
gyűrt a ruhám és tömpe a kezem.
Prémet kivántam tagjaimra,
hogy amit ölelsz, az legyen,
mit minden igaz ölelés keres:
egy vadállat odaadása.
Visszaröpített térben és időben. 1980. december 13-án Szombathelyen voltunk. Tóth Sándor, az Új Ember katolikus lap szerkesztője meghívta Budai Ilonát, Szokolay Ottó színészt és engem, hogy Pilinszkyvel együtt vegyünk részt egy irodalmi esten. Tóth Sándor nagyszerű ember volt, sajnos már nincs közöttünk, ismerte a műsorainkat. Ilonkával volt igazán barátságban, de engem is szeretett mint versmondót. Együtt utaztunk. Előtte nem ismertem Pilinszkyt. Rendszeresen mondtam a verseit, de személyesen még nem találkoztunk.
Az irodalmi műsor után együtt maradtunk a helyi parókián, beszélgettünk, tán kis vendéglátás is volt… Kis helyiségre emlékszem, meg arra, hogy alacsony belmagasságú volt; a mennyezetről lelógó drót végén egy villanykörte csüngött, és egyszer csak Pilinszky odaállt a körte közelébe, és felolvasta az Apokrifet. Akik ott voltunk, szájtátva hallgattuk Őt. Síri csönd lett egyszeriben. Hihetetlen volt, ahogy ott állt, abban a sejtelmes fényben; rendkívül hosszúak és áttetszőek voltak az ujjai. Csak tartotta a papírt rézsút föl, a fény felé, és halk, magas hangon olvasott. Teljesen misztikusan hatott az egész, mert a körte fénykört rajzolt köré, a papírja és a keze köré, de ez nem lefelé zárt kompozíció volt, hanem felfelé, Isten felé nyújtózó vagy megadó kéz, és felolvasta a fehér papírlapról a versét.
Nálam volt a kötete, belelapoztam, és kértem, mivel október 14-én születtem, írná le nekem az 1970. október 14. című verset. Leírta.
S dedikálta: Havas Juditnak szeretettel és köszönettel: Pilinszky János.
Egy Pilinszky-kiállításra kölcsönadtam a kéziratot. Sokan azt hitték, hogy ezt a verset nekem írta. Nem, nem. De leírta nekem, és ez nagy dolog volt, őrzöm is, a szobámban kitettem a falra. Ilyen emlékezetes találkozás, mint a szombathelyi, amikor testközelből láttam a költőt, nem adódott több. Karizmatikus egyéniség volt azzel a már-már légies és finom áttetszőségével, örök életemre előttem van a figurája, a pozíció, ahogy megélte a vers felolvasását. Nem tűnt módoltnak.
Magas hangja volt. Amikor valaki nagy tiszteletet érez valaki iránt, nem foglalkozik azzal, hogy milyen a hangszíne, hanem ámulattal nézi, hogy itt van a költő, akinek szereti a verseit, akinek számtalan helyzetben, megemlékezéseken, ünnepségeken mondja a verseit, és most itt van teljes valójában. És boldog, hogy láthatja, hallhatja Őt.
Halála után a 32-esek terén a templomban gyászmisét rendezett az Új Ember szerkesztősége. Az ünnepi megemlékezés nagyon szép volt, méltó Pilinszky János költői nagyságához. Tóth Sándor felkérésére Bálint Andrással mondtunk Pilinszky-verseket. Ilyen emelkedettségben ritkán van része egy előadónak. A versek úgy szárnyaltak, mint valami szferikus zenemű. Később az egyetemen is jó néhány tanítványom indult Pilinszky-versekkel szavalóversenyeken; egy alkalommal az Egyetemi Anyanyelvi Napokon kötelezővé is tettem a Francia fogoly című versét.
Az otthonomtól nem messze van a Pilinszky köz, naponta köszöntöm őt; s a közelmúltban gyönyörű Pilinszky János-emléktábla került a Centrál Kávéházra Wohlmuth István kulturális tanácsnok kezdeményezésére. Meghívást kaptam az avatási ünnepségre. A Harbach 1944 című versét mondtam el: „Újra és újra őket látom…”, és elénekeltem a cappella Selmeczi György gyönyörű szerzeményét, amelyet Pilinszky János Fátyol című versére komponált.
Nincs nap. Nincs hold.
És nincs gyerekkor.
És főként föld nincs, anyaföld.
Nincs koporsó és nincs haza.
Nincs bölcső és nincs megvetett ágy,
fejünk alá igazitott halál.
Tűhegyen forog, aki él,
s a mi békénk, az se egyéb,
mint egy lekonyult szárny, mely ráalél,
mint egy levetett, vagy le se vetett
menyasszonyfátyol ájul rá a szögre.
Fityeg.
Fityegünk.
Temetőnk sincs.
Istenem, milyen pontosan fogalmazott.
Az ember szinte beleborzong.
A költészet versmágia.
* A szöveg elkészítésében segítségemre volt Nánási Anikó (Kossuth Rádió) és Barna Emese (MTI).
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. szeptember 18-i számában)