Fájó nyári virágok, sziromhullatásotokban
benne van az újrahajtás akarata, az újrakezdés
szentsége, de addig is kanyarogjatok, amerre
visz sorsotok, öleljétek körbe a pipacsokat és
a sárga sziromsapkákat helyettem is.
Anyám mosolya
Bazsalikomos ez a nyárutó. A kánikula
bikinistől szaladt el ez idén, csak úgy
futtában találkoztam vele, azt mondta,
visszatér még pár napra.
Anyám csak mosolygott rajta.
Fájó nyári virágok, sziromhullatásotokban
benne van az újrahajtás akarata, az újrakezdés
szentsége, de addig is kanyarogjatok, amerre
visz sorsotok, öleljétek körbe a pipacsokat és
a sárga sziromsapkákat helyettem is.
Egyszerre fázni kezdtem, akkor sajdult belém,
hogy itt van a sarkamban – visszavonhatatlanul is –
az ősz.
Lábujjhegyen lépked bennem egy nyárvégi szellő.
Fáj ezt a mulandóságot évről évre megtapasztalni:
a kerti sörpadokról és a hintaágyról a párnákat behordani,
a befőzéseket a kamrába sorjában felpakolni, hadd süsse
az üvegeket még a nyárutói nap fénye.
Ülök és nézem, amint kapucnis felsőbe öltözik a nyár:
csak még egy utolsó slukkot, ennyit kérnék, beszippantanám
az utolsó szilvaízt, anyám barackdzsemjét, apám
dinnyehéjlekvárját, s én közben felseprem az udvart,
apró porkupacokat fésülök össze, mikor egy sárgult falevél
a kézfejemre hull. Lassan avarodni kezd a táj, szép lesz
a maga nemében. Gobelin képében jön elém anyám.
Kivarrt arcán még látszik a gyűrődés. Majd kasírozzák,
és bekeretezik. Anyám mosolyát. Hogy kitartson jövő nyárig.
[Behajtom az ég ablakát…]
Behajtom az ég ablakát,
ne ragyogjanak rám a csillagok,
minden, ami fáj, ami titok,
bennem gyúljon fényre, ha akarom.
Tenyeremet kikezdi majd az idő,
botomra támaszkodik az öregség,
nincs, aki majd meghallja szavam,
mert elnémulok, mint hófehér hattyúban
a hullámzó kékség.
Behajtom az ég ablakát,
ne süssön rám a nap, a hold,
minden, ami szép és jó volt,
bennem csírázzon ki, mint búzaszem, a múlt.
Lisztes halántékom gyöngyözik majd,
aranyló kalász lesz bennem a hitem,
s ha holtamban kévévé kötöződöm,
feloldoz és kiold majd a Mindenható, az Isten.
A megmaradás törvénye
Kampóra akasztott éjszakai csöndben
függ tekintetem a plafon szentélyében,
aludni volna jó, zuhanni álmomban,
s leengedni magam égi koporsóban.
Vagy kötélből ideget fonni az agyamban,
véres ingben égni pillangó-hajnalban,
két kezem kulcsolni százszorszép imára,
darvak hátán elrepülni a magas hazába.