Akkoriban félhomály uralkodott még a földön. Az istenek kedvelték ezt a se nem túl világos, se nem túl sötét, se nem túl hideg, se nem túl meleg világot. Ám az emberek dolga nehéz volt. A növények, melyek a lankás tájon éltek, nem nőttek nagyra, s rajtuk a bogyók is aprócskák voltak.
– az észak-amerikai csehalisz törzs legendája nyomán –
Akkoriban félhomály uralkodott még a földön. Az istenek kedvelték ezt a se nem túl világos, se nem túl sötét, se nem túl hideg, se nem túl meleg világot. Ám az emberek dolga nehéz volt. A növények, melyek a lankás tájon éltek, nem nőttek nagyra, s rajtuk a bogyók is aprócskák voltak. Az állatok, amelyeket zsákmányul elejthettek, fürgék voltak, és náluk jobban láttak, nehezen cserkészték be őket a belátható síkságokon a magas, sárga fűben.
Ám a nép szívós volt és erős, nem panaszkodott. Ezt a földet örökölték őseiktől, itt akartak boldogulni tehát. Csak egyvalaki nem volt elégedett. Egy kisfiú, akit szülei Kicsi Madár névre kereszteltek, merthogy kis termetű és vékony csontú volt. Kicsi Madár volt a felelős a törzsben a tűzifagyűjtésért, mert nem volt elég gyors a vadászathoz, és elég éles szemű a bogyókeresgéléshez. Kicsi Madár gyakran zsörtölődött, ahogy száraz ágak után kutatott.
– Istenek, ó, istenek, miért nem adtok nekünk ennivalót? Mivégre teremtettetek bennünket, ha éhen halunk?
Kicsi Madár dúdolászva dolgozott, ahogy haladt előre a satnya cserjék közt.
– Unjuk a szürkét, unjuk az egyformát, minden szürke, minden egyforma. Jobbra és balra, előre és hátra, minden egyforma.
Egyik nap akkor is dalolt még, amikor visszatért a kunyhók közé, s apja, Fehér Sas, számon kérte.
– Hogy mered bírálni az isteneket, fiam? Mindent okkal teremtettek úgy, ahogy van. Nem a mi dolgunk, hogy a munkájukat megítéljük.
– Elnézést, apám – mondta a fiú tisztelettudón. – De amikor a tűzbe nézek és megcsodálom a piros és narancs színeket, elképzelem, hogy lehetne másképp.
Fehér Sas csodálkozva nézett a fiára.
– Hogy másképp?
– Lehetnének völgyeink és hegyeink. – Kicsi Madár a messzeségbe mutatott, keze hullámzott az egyenes horizonton, fel és le. – Lehetne, hogy a tűz, amit gyújtunk, óriási világosságot hoz. Egy óriási tűz, ami fényt ad nekünk, bevilágítja a tájat, látjuk a cserje alatt megbúvó nyulat, és könnyedén elejtjük.
– Bolondságot beszélsz, fiam – intette a gyereket Fehér Sas. – Miért találsz ki ilyeneket? Gyűjts inkább több fát!
A fiú meghajolt apja előtt, és visszatért a cserjésbe. Eszébe ötlött, hogy ha nagyobbra nőnének a bokrok, az ágaik is vastagabbak lennének, és hosszabban tartó tüzeket rakhatnának belőlük, fényük messzebbre vinne. Új dalocskát költött.
– Legyen fény és legyen hegy, legyen tűz és legyen völgy.
Egyre dallamosabban ismételgette, lába táncot dobbantott, pörgött-forgott a sárga fűben. Csak akkor állt meg, amikor a szeme sarkából egy idegen férfit pillantott meg. A férfi komótosan közeledett.
– Szervusz Kicsi Madár, én Qone vagyok – köszönt a fiúnak, ahogy közelebb ért hozzá.
Ő ámulva nézte, hisz törzse minden tagját ismerte, de ezt a felnőttet nem látta még soha. Tudta, hogy ő is csehalisz, bár erősebb, egészségesebb hatást keltett, mint a többi férfi, bőre fénylett, izmai dagadtak.
A férfi ekkor megkettőződött. Pontosabban kilépett mögüle még egy, fiatalabb indián, Qone pontos mása – illetve néhány évvel fiatalabbnak nézett ki.
– Tetszik nekem, ahogy elképzeled a világot – folytatta a beszédet Qone. – Arra gondoltam, segítek neked.
Ezzel kinyújtotta a kezét, s épp mint az imént Kicsi Madár, hullámvonalat rajzolt a föld s az ég találkozásához.
Megmozdult a látóhatár. A félhomályban is látható volt, hogy a föld hol kidudorodik, hol völggyé reccsen. Éles csúcsok és szelíd dombok keletkeztek, széles fennsíkok alatt új folyók pattantak elő a sziklából.
– Bárcsak jobban láthatnám – sóhajtott Kicsi Madár.
Qone öccse szólalt meg.
– Megmutatom neked, milyen a világ – mondta, majd meghajolt. Összekuporodott, megfeszítette izmait, mire fényes bőre még rezesebb, még világosabb lent, majd fellobbant, mint a tűz.
A fénygömb felemelkedett a talajról. Először lassan szállt, majd egyre gyorsabban, de a kékké váló égbolt közepén is épp oly nagy maradt, mint az imént, s beragyogta a tájat.
Madárka eltakarta a szemét a hirtelen világosságban. Amikor kinyitotta, Qone kinyújtott kezét látta.
– Gyere, hazakísérlek, és elmesélem a népünknek, milyen ajándékot kaptak tőled.
Így is tettek. A törzs földre borult az isten előtt. Órákig beszélgettek, Qone mesélt az új világról, a hegyekről és völgyekről. Ekkorra a világosság is megcsappant, az isten figyelmesen fürkészte az eget.
A beállt csendben Kicsi Madár megilletődve kérdezte apjától:
– Ismered Qonét?
Fehér Sas a fia fejére tette a kezét.
– A legendáink szerint ő az, aki megváltoztatja az embereket.
– Akkor az én ötleteim nem is az enyémek voltak?
Qone hozzájuk fordult.
– Dehogynem, Kicsi Madár – mondta. – Éppen te döbbentettél rá, mily régóta elhanyagoltam a feladatomat, nem törődtem a törzsemmel. Most már látom, hogy szükségetek van a fényre, és hogy éjszaka se maradjatok világosság nélkül, amikor fivérem megpihen, én magam is felszállok az égbe.
Azzal a férfi megcsókolta a kisfiú homlokát, behunyta a szemét, majd összekuporodott. Bőre kékes derengésbe fordult, majd az isten, öccséhez hasonlatosan felemelkedett az égbe.
Azóta csodálhatjuk odafent a Nap, éjjel pedig a Hold ragyogását.