Murányi Sándor Olivér | Babos

Murányi Sándor Olivér 2021. október 05., 21:58

– Nem rogyott le! – Áll! Sántálni kezd!

– Nem fut el! – jegyzi meg István a hőkamera mögül. – Add meg a kegyelemlövést!

Lukács céloz, és másodszor is meghúzza a ravaszt. Újabb villanás és dörrenés.

Kuti Dénes: Golgota (olaj, vászon, 210 × 150 cm, 1986)

Két éve tervezem, ha Lukács vadőr Magyarországon jár, kilövetek vele egy vaddisznót. Most Budapesten, a Múzeumok Éjszakáján, a Petőfi Irodalmi Múzeum indián-tárlatvezetésén a székely Lukács lett a díszvendég, így eljött a kedvező alkalom.

A szlovákiai Kis-Duna harcsái felé tartunk, miközben megállunk pár napra a Pilishez közeli Pócsmegyeren. Másnap kora este izgatottan érkezünk a Pilisbe, ahol István, a fiatal helyi vadász vár. Átülünk az autójába. Elhagyjuk az aszfaltutat, befelé haladunk a sűrűbe, mígnem egy tisztáson megállunk. István a saját fegyverét hozta. Átadja Lukácsnak, majd egymás után gyalogolunk a nyitott leshez. Helyet foglalunk a keskeny padon. Még világos van. Szinte körbedonganak a szúnyogok, nem győzöm fújni magam az irtóspray-vel.

A vadász megjegyzi, hogy nagy a szárazság, ezért eltűntek a dagonyák, viszont tele turistákkal az erdő, folyamatosan zavarják a leseket, kész csoda, hogy még egyáltalán csapást találnak a vadak. Nem is erdő ez, hanem park, amely a nagy forgalom miatt igen kevéssé kedvez a vadászatnak. Az, hogy a főváros ily közel van, rányomja bélyegét a környezetre. Vaddisznó viszont sok van, ellentétben a székely havasokkal, ahonnan a medve kiszorítja. Erről Lukács kezd mesélni suttogva, miután István elénk helyez a táskájából két hideg Borsodit. A sörök kinyitását követően Lukács megjegyzi, hogy csak ennyi alkoholt enged meg magának, mert küldte már haza részeg kliensét, lefújva ezzel a hajtóvadászatot.

– Az ittas vadászatáról annyit, hogy az elküldött golyót visszahívni nem lehet… – jegyzi meg sokatmondón komor tekintettel.

Sötétedik. A fák lassan árnyékká válnak, a parkerdő csendjét pusztán a város távoli zajai törik meg. Körülnézek. Amerre csak látok, mindenfele szentjánosbogarak röpködnek. Elképesztő látvány, megannyi élő apró lampion hirdeti a természet fenségét. Valami méltóság van abban, ahogyan tovalibbennek az avar fölött. Nem bírom levenni róluk a szemem. Nem tudom, mennyi idő telik el, amikor ágreccsenésre kapjuk fel fejünket.

– Lassan jönnek! Éjfél előtt, tizenegy óra körül érnek be mindennap a szóróra – jegyzi meg István.

Elnémulunk. Nagyokat nyelünk az immár koromsötét lesben. A reccsenés ismétlődik, majd egyre több helyről hallatszik.

– Csorda – mondja István, és átadja Lukácsnak a hőkamerát.

– Egy koca kismalacokkal, mellette süldők – suttogja Lukács.

Izgatottá válok. Életem első vadkilövésén veszek részt mint megfigyelő.

Átveszem a hőkamerát, és pásztázni kezdem a terepet. A sötét háttérben hófehéren jelennek meg egymás után a vadak, körvonaluk teljesen kivehető.

Lukács már a puskatávcsőből figyeli őket. Egyszer csak csend lesz.

– Elmentek! – engedi le a fegyvert a székely indián.

A hőkamera már Istvánnál van. Hosszasan néz bele, majd megszólal:

– Egy süldő elindult visszafelé! Kövesd a spektívvel! A szóró felett fog megjelenni a fák között! Ha tudod, lődd meg!

– Babos! Egy pillanatra tudtam megnézni! Már megint takarásban van, hadd figyeljem, kilép-e, nem látom még a célkereszttel! – suttog Lukács.

Hangján így is érezni az izgatottságot. – Még mindig nem látom jól a bokrok miatt! Most be fog lépni két fa közé…

A lövés eldördül. A fegyver hatalmasat villan az éjszakában. Istvánnal mindketten felugrunk a meglepetéstől, mert Lukács nem szólt, hogy lőni fog. A székely indián villámgyorsan döntött. A két vadász szinte egyszerre szólal meg:

– Nem rogyott le! – Áll! Sántálni kezd!

– Nem fut el! – jegyzi meg István a hőkamera mögül. – Add meg a kegyelemlövést!

Lukács céloz, és másodszor is meghúzza a ravaszt. Újabb villanás és dörrenés.

– Ott maradt! – emeli fel mutatóujját István. – Ez már megvan!

Az izgalom a tetőponton, még abban a negyedórában is, ennyit lövés után vár a vadász a lesben, hogy végleg eldőljön a vad sorsa. Csakis a tizenöt perc elteltét követőleg szállunk ki a lesből, hogy megközelítsük a vaddisznót.

Izgatottan gyalogolok ki a két vadásszal a helyszínre, ahol a vadat sejtjük.

Mindketten megvilágítják fejlámpával az állatot.

– Már nem él! – fordul felém Lukács. – Életem első babos disznója!

Nagyon ritka!

– Miért? – kérdem, miközben figyelem a felborult süldő fehér testét, amin alig van egy-két fekete folt.

– A házidisznóval kereszteződik, ezért kapja ezt a tarka színt. Tényleg ritka – mondja István, miközben együtt nézzük még a két lövés helyét.

– Az első úgy találta el a mellkasa szélét, hogy nagy nyílt seb keletkezett, de nem ért érzékeny szervet, „csak” eltörte az egyik lábát. A második már pontos volt, nemes szerveken ment át a lapocka alatt – elemzi István, ezután zöld ágakat tördel a legközelebbi fáról, két csokrot a vad két sebére tesz, a harmadikat átadja töretnek Lukácsnak. Kezet fognak. Átölelik egymást. Ezt követően én is átölelem a sikeres vadászt, és gratulálok neki. Amíg István a terepjáróért megy, Lukács egyedül behúzza a tetemet a keréknyomig, majd cigarettára gyújt. Szótlanul figyeli zsákmányát. Mire gondolhat? Arca láthatóan elégedett; mintha öröm járná át. Felnézek. Gyönyörködöm az éjszakában. Fent is szentjánosbogarak: csillagok ezrei ragyognak a Dunakanyarban a Pilis felett.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. szeptemberi számában)

Erdély: 2021. szeptember, IV. évfolyam, 10. (40.) szám