Egy külalakjában és tartalmában egyszerre impozáns könyv Zalán Tibor legújabb kötete, a kilenc év verstermését összefoglaló A lovak reggelije. A kötetet Kovács Péter grafikái díszítik, aki Zalán munkáinak egyik visszatérő, vizuális alkotótársa volt (a Kovács Péter halálára írt vers a könyv utolsó ciklusában találhatók), ami nem is véletlen...
(Zalán Tibor legújabb verseskötetéről)
Egy külalakjában és tartalmában egyszerre impozáns könyv Zalán Tibor legújabb kötete, a kilenc év verstermését összefoglaló A lovak reggelije. A kötetet Kovács Péter grafikái díszítik, aki Zalán munkáinak egyik visszatérő, vizuális alkotótársa volt (a Kovács Péter halálára írt vers a könyv utolsó ciklusában találhatók), ami nem is véletlen, hiszen Kovács grafikai építkezése szoros rokonságot mutat a költő verseszményével, amennyiben mindkettőjük munkáira jellemző az elmosódottság, az áttetszőség, a többértelműség, valamint az áttűnés-áttüntetés kedvelése. Zalán Tibor verseiben jelen van egyfajta polifonikusság, többszólamúság, ami a témák és beszélők közötti ugrálásokkal írható le leginkább, és pontosan ennek a nyelvi többszólamúságnak, polifonikusságnak a leképezései, megfelelői Kovács Péter rengeteg vonalból kibontakozó, sokszálú rajzai.
Éppen ez a sokszólamúság eredményezi az előbb emlegetett, szándékolt átderengő stílust is. E polifónia miatt a versekben szinte mindenről szó van, és szó van szinte mindezek ellenkezőjéről is. Zalán Tibornál soha nem lehet tudni, mi a fikció és mi a valóság, hiszen a valóság is olyan, mintha fikció lenne, és a fikció is olyan, mintha valóság lenne. Tehát nem egyfajta szubjektív énköltészetről beszélünk, és valahol mégis arról… Egyébként műfaji-műnemi tekintetben is tetten érhető költőnknél az egybemosódás, hiszen a primeren lírai darabok mellett a kötetben találhatunk olyan verseket is, amik novellára emlékeztetnek, és rengeteg olyat, amik a drámai monológokra. Hogy Zalán Tibor már ilyen régóta és ennyire szoros viszonyt ápol a drámaírással, a színházzal, az éppen az eddig elmondottak miatt sem véletlen, hiszen Zalán Tibor alkatilag és lélektanilag is szinte predesztinált a drámai monológok írására.
Ha már itt tartunk, akkor azt is megemlíteném, melyik klasszikus költőnkkel-írónkkal tudnám Zalán Tibor művészetét párhuzamba állítani. Talán irodalomtörténeti szempontból meglepő lesz a név, amit most mondani fogok, hiszen Zalán Tibor úgy él a köztudatban, mint az avantgárd, a neoavantgárd és a posztmodern egyik kimagasló alkotója, ám én most mégis egy másik stílusáramlat felől hozok mellé párhuzamot, a Nyugat korából: Füst Milánt. Szerintem van köze egymáshoz a két művészetnek, ha már csak a szabadversek vagy a drámai monológok felől nézzük is a dolgot, illetve afelől, hogy mindketten távol tartották magukat az énköltészettől, és egyszerre éltek is vele, de rokonok egymással az erős stilizáltság kedvelése miatt is.
Különben Zalán Tibornak mindig fontos volt a hagyománynak, illetve a versírásnak a magas fokú ismerete. Hogy ez mennyire így van, arra a kötet első lapjain található szonettek, illetve álszonettek szolgáltatják a legjobb példát (amik nagyrészt tartják a sorok jambikusságát is), illetve ott van még a pajzán és bravúros Balassi-strófában írt vers, vagy a rímes hexameterekben, azaz leoninusokban írt, és a költő feleségének ajánlott Alkonyi tűnődések, amelyik vers az én egyik személyes befutóm: „Látod-e esteledek már Törnek a bűnök-erények / Roppan a csontban a nemlét Vért hagyok ott hova lépek / Perdül a kocka A hídról vízre verődnek a fények.” A verstan apropóján egy személyes emléket is fel kell elevenítenem, hogy illusztráljam Zalán Tibor művészetében elfoglalt helyét. Amikor 19 évesen, kezdő költőként felkerestem őt a verskezdeményeimmel, Zalán Tibor azt a tanácsot adta, hogy ismerjem meg mélyen a verstant, mert az az alapja a versírásnak, tanuljam meg használni a formákat, és ezt akkor is meg kell tennem, ha később mondjuk nem kívánok élni velük. Ha el akarok is térni tőlük később, tudnom kell, hogy mitől térek el. Én sem tudnék jobb tanácsot adni a leendő költőknek. Hiszen, ha az ember eltér a verstan szabályaitól, akkor a versén érződik, hogy úgy tért-e el, hogy ismeri azokat, vagy azért tért el, mert nem ismeri őket ‒ és ha a második esetről van szó, akkor az művészileg nem túl szerencsés. Zalán Tibor e kötetében egyébként több művészelődöt és élő vagy már elhunyt kortársat is megidéz, és ezzel is a hagyományokhoz való kapcsolódást (is) hirdeti.
Az előbb emlegettem a szonetteket, most visszakanyarodnék az egyikhez, az Abony ‒ Anyám a tükörben címűhöz, ami szintén egy különlegesen szép, erős lírai darabja a könyvnek, és jellemzően illusztrálja a költő egyik technikai fogását, a tükrözés elvén alapuló szerkesztést: „Mint lassan eleredő eső / Barna levelek peregnek zenélve / És csak elhagyott léptek reccsenése / az őszi kertben nem jár senki.” Ez a vers azért is áll nagyon közel hozzám, mert Zalán Tiborral egy városban nőttünk fel, az alföldi Abonyban. Innen Zalán Tibor szerencsére meglehetősen sok történetet, motívumot hozott, amiket a műveiben rendszeresen fel is használ. Ezek közé tartozik a kötet egyszerre egyszerű és szürreális címe is, A lovak reggelije, pontosabban a ló, hiszen Zalán Tibor gyerekkorában megszokott volt a lovaskocsik használata.
A bevezetőből és három nagy ciklusból álló könyvet indító Cioran- illetve Arany-idézetek már előrevetítik az új versgyűjtemény alaphangját, de nem csak komor, sztoikus művekkel találkozunk benne, hiszen helyet kap az irónia és az önirónia is, ahogy például a kancsal rímekkel is gyakran élő A költő… című trilógiában. A finom humor egyébként Zalán Tibor egyik védjegye lehetne, és az alapvetően komorabb opusokban is felbukkan. A klasszikus szürrealizmus stílusa Zalán Tibornál egyrészt a groteszk minőségjegyével, másrészt a tárgyias költészet stílusjegyével gazdagodik. A versekben feltűnő ‒ és rendszerint líraian szép ‒ szürreális mondatokat a tárgyias költészet letisztultsága, objektivitása jellemzi. Tehát úgy tűnik, minta Zalán Tibornál egyfajta új, objektív szürrealizmusról beszélhetnénk: „A szét / robbant nyár darabjai hulla / nak a bádogtetőre akár / a gesztenyék…” (A kilencedik) Ugyanakkor a posztmodern szövegtengere is tovább hullámzik minden versben, és a sorok hullámai újabb sorok hullámait keltik. Ez a szépen hullámzó szövegtenger sokszor az univerzum „parttalanságának”, végtelenségének igézetét kelti. Egy olyan hatalmas térét, amelyiknek kezdete és vége összeér. Ezekben a versekben ugyanúgy ott van az egzisztenciálisan szorongató üresség, mint a teremtés nyugalmat adó, örök szikrája. Talán az is ide tartozik, hogy jómagam mindig csodáltam és etalonnak tartottam Zalán Tibor kiapadhatatlan alkotói energiáját, munkakedvét, munkabírását.
A kötet utolsó ciklusát ‒ Az idő sakktáblája ‒ azon versek alkotják, amiket az utóbbi években az irodalmi folyóiratok lapjain is olvashattunk tőle. Ebben az új ciklusban is keveredik a drámai dikció a szubjektív beszédmóddal, és egy olyan világ bontakozik ki belőlük, amiben bizonyos szinten a nem szép dolgok is esztétikai ízt kapnak, mint például a vér, ami visszatérő szava a költőnek, ahogy például a lét vagy a férgek. A visszatérő szavak mellett egyébként vannak visszatérő képek is. Ezek kicsit olyan hatást keltenek, mintha jó értelemben vett, színházi díszletek lennének, amik hol ebben, hol abban a darabban bukkannak fel, és minden darabban más-más értelmet nyernek. Az új ciklus ilyen képe például a sárga ház, ami egyszerre idézheti fel a bolondok házát és egy egyszerű sárgára festett házat, de ilyen hely vagy kép az erkély is. Ha már Zalán Tibor képeinél tartunk, akkor el kell mondanunk, hogy viszonylag kevés hasonlatot használ, és a metaforák helyett inkább szimbólumok állnak.
A könyvnek eme utolsó ciklusát kilenc sorból álló, soronként kilenc szótagos strófák alkotják, amikből egy versbe összesen kilenc került, vagyis az erős formai megformáltságra még ezekben a látszólag szabadversben írott művekben is rábukkanhatunk, és a számmisztika sok dolog között arra a kilenc évre is utalhat, aminek verseit e kötet összegyűjti. Fontos formaelvük még a nyelvtani szempontból nem indokolt helyeken való nagybetűhasználat, illetve a központozatlanság, valamint a szavak elvágása, ami minden esetben a kilencedik szótag után történik meg. Ám ilyenkor az elválasztás nem a nyelvtani elvek szerint történik meg, hanem az utolsó magánhangzóhoz a költő még hozzáveszi a következő mássalhangzót is, aminek köszönhetően egy önmagában értelmes szót nyer. Mind a szavak elvágása, mind a nagybetűk használata a versek és a szavak többértelműségét szolgálja, illetve egyfajta elidegenítő effektussal is bír, aminek az a funkciója, hogy kizökkentse az olvasót az esetlegesen „elringató” műélvezetből, és a létezésre, illetve önmagára ébressze. Végül a ciklus utolsó verséből, a kötetcímadó A lovak reggelijéből szeretném ideidézni a befejező versszakot a fentebb elmondottak illusztrálásra: „fölemelik a // fejüket a lovak Gyomrukból / előparázslik az éhség A / halál lovai ők Gyermekkor / unkat lószarba taposták és / elviharzottak a horizont / felé Kéken Komoran Némán / Otthagyva minket a szarban Ott / a feltántorodásban Itt a / hallgató nagy vizek partjain.”
Hogy Zalán Tibor monumentális színdarabjának, drámájának ki a főszereplője, arra nehéz választ adni. Talán ő, talán mi, talán egyszerre mindannyian. Talán ez a világ első, többszereplős monodrámája. Mindenesetre véleményem szerint egy nagy életmű újabb, nagy és irodalomtörténetileg roppantul jelentős dokumentuma ez a könyv, amiből ajtók nyílnak az új kötetek felé, és az ablakaiból, vagy ‒ hogy a könyv egyik motívumánál maradjak ‒ az erkélyéről visszatekinthetünk a régebbi művek világára.
Zalán Tibor: A lovak reggelije
Kortárs Kiadó, 2021
319. o. Kovács Péter rajzaival