Mit mondana Pilinszky János? Ez volt a címe a 2021. szeptember 30-án a Kertész Imre Intézetben tartott Közelről című rendezvénysorozat nyitóestjének. A program több szempontból is rendhagyó, ugyanakkor nagyhatású volt. Nemcsak Pilinszkyt, illetve Pilinszkynek a zenéhez való viszonyát láthattuk az esemény során közelről (két, a koncerttermekhez képest jóval kisebb teremben, egészen más perspektívával és akusztikával), hanem Bogányi Gergely világhírű zongoraművészt és beszélgetőpartnerét, az akadémiai életben elismert irodalomtudóst, Orbán Jolánt is.
Mit mondana Pilinszky János? Ez volt a címe a 2021. szeptember 30-án a Kertész Imre Intézetben tartott Közelről című rendezvénysorozat nyitóestjének. A program több szempontból is rendhagyó, ugyanakkor nagyhatású volt. Nemcsak Pilinszkyt, illetve Pilinszkynek a zenéhez való viszonyát láthattuk az esemény során közelről (két, a koncerttermekhez képest jóval kisebb teremben, egészen más perspektívával és akusztikával), hanem Bogányi Gergely világhírű zongoraművészt és beszélgetőpartnerét, az akadémiai életben elismert irodalomtudóst, Orbán Jolánt is. És ennek szintén különleges jelentősége van. Belelátni az ők irodalmi, zenei, privát szférájukba, közelről szemlélni Bogányi Gergely játékát és a zenehallgatás, elmélyülés pillanatképeit – mondhatjuk azt, hogy kivételes esemény. Ebből a szempontból valóban érdekes elgondolni, hogyan vett volna részt a beszélgetésükön Pilinszky János, hol ült volna, miként figyelte volna Bogányi Gergely Schumann-zongorajátékát, melynek mi most közelről tanúi lehettünk. Hogyan reagált volna Orbán Jolán irodalomelméleti és filozófiai tárgyú elemzéseire egy-egy mű kapcsán, miként árnyalta volna a zenéhez fűződő viszonyát?
Meghatározott, fennkölt alaphangulatú beszélgetés volt. Joggal gondolhatták a jelenlévők: ily módon kellene beszélnünk a művészetekről és irodalmunk nagyjairól, hogy mindazt a mélységet, amelyet egy művész alkotása hordoz, saját életterünkben is képviselni tudjuk. Erre az odafordulásra és elcsendesülésre most egyaránt nagy szükség van; azért is fontos Pilinszky költészete, mert megadja nekünk a magunk csendjét – mutatott rá Orbán Jolán. A beszélgetés során egymásra rétegződtek ezek a témák és persze kérdések is, s éppen azt mutatta meg a program, hogy a költészet feltételezi a zenét. Fordítva is igazolt a kölcsönhatás, a művészeti ágak közel vannak-lehetnek egymáshoz; a zenei mondanivaló összhangban van a költészetben található mélységgel, miként felvezetésében Bogányi Gergely fogalmazott.
Hol érintette Pilinszky a zenét – tette fel a kérdést Orbán Jolán. Élettörténetét ismerve tudjuk, hogy Pilinszky számára Bach H-moll szvitje volt az egyik legjelentősebb zenei találkozás. Bach zenéje elementáris erővel hatott rá, „egy pontos mestert talált benne magának”, miként Bogányi Gergely fogalmazott (rádióinterjúiban is gyakran utalt rá; a felvételek visszahallgathatók a Petőfi Irodalmi Múzeum Médiatárában). Emellett kellett lennie egy mélyebb kapcsolódásnak is, ami a zene mélységére döbbentette rá – miként nekünk is szükségünk van az újabb találkozásokra, hogy újra személyesen érinthessen meg ez a költészet.
Bach hatása ellenére Bogányi Gergely Schumann C-dúr Fantáziáját játszotta a fénylő piros Bogányi feliratú zongorán (színvilága jól harmonizált az Orbán Jolán által viselt három színnel, a pirossal, a fehérrel és a feketével). Bogányi ezzel a zeneszerzővel érzett igazi rokonságot, amikor Pilinszky és a zene kapcsolatáról elmélkedett: „pont olyan zene, amilyen Bach nem” – mondta. A zene és a költészet (hasonlóan a zene és a filozófia viszonyához) közel van egymáshoz a teremtő képzelet szempontjából, noha a költészetben jóval kötöttebben. Közös bennük, hogy megszólítanak bennünket.
Pilinszky hatása kapcsán Bogányi Gergely fiatal koráig ment vissza, tizenöt éves korából hozta az első emlékeit, melyekről átéléssel beszélt. Pilinszky költészetének a transzcendens minőségeit és mélységét azonnal megérezte. Olyan erővel hatott rá ez a poétika, hogy most is fel tudja idézni az olvasás hangulatát, élményét illetve azt a meghökkentő képességét a költőnek, hogy képes kimondani a kimondhatatlant; szavakat talál arra, ami történik a zenében, meg tudja szólaltatni azt, ami számunkra rejtve marad. Ugyanakkor ez a költészet a csend meghallásának lehetőségét biztosítja számunkra. Orbán Jolán megközelítésében azért különösen lényeges ez a szempont, mert Pilinszky átélte a 20. századot, óriási felelősség volt számára megteremteni az ilyes tapasztalatok után a csendet. Megjegyzem, ebből a szempontból jelentős volt a két beszélgetőpartner csendje, melynek révén megteremtették a Pilinszkyvel történő mélyebb találkozás lehetőségét.
Egyfajta aurális etikát feltételez minden: odafigyelek arra a belső hangra, ami megszólal és önvisszaigazolást vár. A zenehallgatás közben éppúgy, mint Pilinszky verseinek befogadásakor helyet teremtünk önmagunknak a világban.