B. Mihály Csilla | Versek

B. Mihály Csilla 2021. október 10., 13:05

Én szárny vagyok, kicsinyke lepke szárnya,
de álmaimban sassá változom,
ahogy magát az ég reggel kitárja,
sugárzik fénye erdőn, házsoron

Szabó Ottó: Tűzmadár

Tépelődés

Én szárny vagyok, kicsinyke lepke szárnya,
de álmaimban sassá változom,
ahogy magát az ég reggel kitárja,
sugárzik fénye erdőn, házsoron,

olyan magasztos lelke száll a percnek,
arany lebeg köré testetlenül,
amíg a tollam nap hevében serceg,
magasra tör, majd újra elmerül.

S a gond, akár egy jó fogoly, letérdel,
a múlt sarából rozsdás horgonyok
szakadnak fel, csapódnak szerteszéjjel
hajók hasára, s hallom, hogy csorog

az éj, a mély, az óceánnyi álom,
kellett nagyon, hogy értem fájjanak,
hisz általuk lett újjá kis világom,
s repítik már királyi szárnyamat.

 

Perseidák

Úgy zsong az ég, a messzeség, hogy szinte hallani,
ezüsttel hímzett köntösét az Isten varrta ki.
Kis csillagokba írt imák mint jéghideg kezek
simítják ránk az éjszakát, s az álmunk szétpereg.

Hol tündefény, hol rekkenő sötétség háborog,
repedni kész az utca és a rengő házsorok,
hisz Perszeusz ma körbejár, ki fél, nem éli túl,
keringő kő a szívem is, de porszemmé csitul.

Sok régi tűz, kihunyt remény, és füttyögő idő,
a súrlódások hűlt helyén se fény, se ölnyi hő,
izzó magányok legbelül, tenyérnyi szirteken
csak állunk láncaink között zokogva, s hittelen.

 

Mint büszke fény

Csak ülj velem ma, ülj velem ma némán,
mint büszke fény a hóhegyek taréján,
akár a gyermek, úgy ölelgess körbe,
az éjszakákat föld alá söpörve.

Gyönyörködjön, ki lát, s az új zenitre
legyen ma szívünk húrja felfeszítve,
maradjon minden gond és minden lárma
a vén, csörömpölő időbatárra.

Míg arcodnak barázdáit becézem,
te, életem, halálom, fél-egészem,
erős vihar van készülőben – súgod –,
de csak szoríts, mint büszke fény a csúcsot.