Én szárny vagyok, kicsinyke lepke szárnya,
de álmaimban sassá változom,
ahogy magát az ég reggel kitárja,
sugárzik fénye erdőn, házsoron
Tépelődés
Én szárny vagyok, kicsinyke lepke szárnya,
de álmaimban sassá változom,
ahogy magát az ég reggel kitárja,
sugárzik fénye erdőn, házsoron,
olyan magasztos lelke száll a percnek,
arany lebeg köré testetlenül,
amíg a tollam nap hevében serceg,
magasra tör, majd újra elmerül.
S a gond, akár egy jó fogoly, letérdel,
a múlt sarából rozsdás horgonyok
szakadnak fel, csapódnak szerteszéjjel
hajók hasára, s hallom, hogy csorog
az éj, a mély, az óceánnyi álom,
kellett nagyon, hogy értem fájjanak,
hisz általuk lett újjá kis világom,
s repítik már királyi szárnyamat.
Perseidák
Úgy zsong az ég, a messzeség, hogy szinte hallani,
ezüsttel hímzett köntösét az Isten varrta ki.
Kis csillagokba írt imák mint jéghideg kezek
simítják ránk az éjszakát, s az álmunk szétpereg.
Hol tündefény, hol rekkenő sötétség háborog,
repedni kész az utca és a rengő házsorok,
hisz Perszeusz ma körbejár, ki fél, nem éli túl,
keringő kő a szívem is, de porszemmé csitul.
Sok régi tűz, kihunyt remény, és füttyögő idő,
a súrlódások hűlt helyén se fény, se ölnyi hő,
izzó magányok legbelül, tenyérnyi szirteken
csak állunk láncaink között zokogva, s hittelen.
Mint büszke fény
Csak ülj velem ma, ülj velem ma némán,
mint büszke fény a hóhegyek taréján,
akár a gyermek, úgy ölelgess körbe,
az éjszakákat föld alá söpörve.
Gyönyörködjön, ki lát, s az új zenitre
legyen ma szívünk húrja felfeszítve,
maradjon minden gond és minden lárma
a vén, csörömpölő időbatárra.
Míg arcodnak barázdáit becézem,
te, életem, halálom, fél-egészem,
erős vihar van készülőben – súgod –,
de csak szoríts, mint büszke fény a csúcsot.