hol laktak a mi őseink,
kiknek nincs már se bent, se kint.
Másik lányom, a kisebbik,
kit kedvesem méhében vitt,
HÁNY HOLD
Visszahívtak még Abonyba,
ahol laktam kiskoromban.
Akkor látta nagyobb lányom,
honnan vezet minden lábnyom:
hol laktak a mi őseink,
kiknek nincs már se bent, se kint.
Másik lányom, a kisebbik,
kit kedvesem méhében vitt,
csak érezte, hogy ott voltunk,
más volt már a föld alattunk.
Megnéztük a régi házat,
ami mögött nőtt a nádas,
és élt még a szomszéd néni,
mert örökké kéne élni.
Hajladoztak régi fenyők:
elveszettben a meglevők.
Eltűntek az öreg kutyák.
Mit őriznek most már tovább?
Mágnese a tűnt neveknek
visszahúz és el nem enged.
Elfogy, telik: sose számold,
az emlékek földje hány hold!
VOLT ITT EGY HÍD
Volt itt egy híd, nagyon régen,
amikor még én nem éltem.
A repülők lebombázták,
és nem kelt át azon már láb.
Egy igazi, régi kőhíd,
mit a múltból most előhív
a képzelet. Előhívja
a sok embert, aki nincs ma.
Megidézi a sok embert,
aki régen azon átkelt.
Tükörképük rég leúszott
a patakkal a folyóhoz,
és tovább a sós tengerre,
onnan meg az emlékekbe,
aztán meg a feledésbe ‒
mi kezdete, az a vége.
NÉMA DISZKÓ
Hetvenesek, nyolcvanasok…
Nyolcvanhatban még tíz vagyok.
Egy robbanás Csernobilban,
sugárfelhők úsztak vígan.
Énekeltek a kanárik,
jött és elment annyi nyár itt.
Hol temettek, hol születtek,
vége lett az évtizednek.
Hová lettek a kazetták?
Műanyagból készült urnák.
És hová a régi magnó?
Porosodó, néma diszkó.