Acsai Roland | Állat-triptichon

Acsai Roland 2021. október 13., 12:55

Alkonyatban mezei nyúl.
Az autónkban ülve láttuk.
A fáknak is kinőtt az árnyuk:
elpattanni feszült a húr.

Gazdag Ágnes: Nyúl (olaj, vászon, 18 × 24 cm, 2011)

I.
(felező hetesek)

A nutria a nádban,
békalencsés magányban.
Akár egy hód, olyan volt.
Vajon honnan bitangolt


éppen oda, és vajh mért?
Szabadságnak kedvéért.
Láttam rajta, hogy éhes,
almát kapott, egy szépet.


Mancsa közé ő fogta,
és befalta ott nyomban.
Nem tettem be ketrecbe,
hadd mehessen, amerre


akar menni magától:
boríthassa nádsátor,
tükrözhesse víz tükre
tó partjára kiülve.


Ennyi volt a találka,
senki többé nem látta.
Almáról a kezemben
ez jut mindig eszembe.


Emlékemből nem szökhet
ki ő soha már többet,
s lettem én is emléke
nádnak, víznek cserébe.


A természet nem felejt,
a szívébe belerejt.
Ott doboghatsz majd benne:
emlékezve-felejtve.

 

II.
(rondel)

Alkonyatban mezei nyúl.
Az autónkban ülve láttuk.
A fáknak is kinőtt az árnyuk:
elpattanni feszült a húr.


Észrevett, elfutott vadul.
Üres udvaron árva vályúk.
Az autónkban ülve láttuk.
Alkonyatban mezei nyúl.


Szívdobogásunk nem csitul.
Ma a hűlt helyeket beszántjuk.
Nyár vége ez már, sose május.
Emlékezet utána nyúl.


Alkonyatban mezei nyúl.


III.
(felező nyolcasok)

Tőkés récék az udvarban
éldegéltek nálunk hajdan.
Egyik tojó, másik gácsér:
fészkükben a tört tojáshéj.


Apámtól két nevet kaptak,
és esténként szárnyra kaptak.
A nád fölött tettek egy kört:
udvar eltűnt, az ég megnőtt.


De ők mindig visszatértek,
mágnesük volt az a fészek.
Fiókáik cseperedtek,
aztán szélnek mind eredtek.


Elrepültek, messze szálltak,
ők maradtak nálunk már csak:
a két öreg tőkés réce ‒
gágogásuk szállt az égre.

 

(A vers az Egy a természettel című pályázatunk első díját nyerte el.)