Automatikus reakcióim néha arra buzdítanak,
hogy írjak neked,
hogy minden tartásomat a mélybe dobjam,
hogy csak úgy, mintha nem történt volna semmi
Tenger felszínén
Körbefonnálak, de nem lehet.
Hagynád, de nem hagyhatom.
Olykor úgy érzem,
pazarlás most mindez,
mert olyan szívesen.
Rosszul cselekszel,
mondja az agy hypothalamus része.
Automatikus reakcióim néha arra buzdítanak,
hogy írjak neked,
hogy minden tartásomat a mélybe dobjam,
hogy csak úgy, mintha nem történt volna semmi,
hogy hallgassak rád,
hallgassam, ha csörög a számod,
és lessem, ha lesel,
sajnáljalak, ha sajnállak,
és adjam a bőröm, a húsom,
azt a finom szádat –
nincs menekvés,
csak megalkuvás,
végül úgyis visszahúz.
Napokat vészeltél át nélküle,
most már nincs megállás,
vonatra szállsz,
és minden holmiját
egy bőröndbe zárva
cipeled magad után,
hogy valahol kiüríthesd a tartalmát,
nézhesd, ahogyan úsznak a tenger felszínén,
egyre messzebbre távolodva tőled,
miközben a nyitott bőrönd,
a kezedben csüng –
nincs már mit pazarolni.
Mint a homokszemek
(a szeretőnek)
Az, hogy maga milyen nőkkel,
s mikor, mely helyeken,
nem érdekes,
engem voltaképp nem kéne,
hogy érdekeljen.
De ahogyan sétálok,
itt, a vár alatt,
eszembe jut,
s ez az eszembe jut
dolog
meglehetősen fárasztó.
Miért jut eszembe,
s miért pont itt,
ahol évekkel ezelőtt,
merthogy volt ilyen is,
amely évszázadoknak
tűnik legalább –
mégis érdekelt, akkoriban,
szóval,
hogy milyen nőkkel,
egyszóval:
mianeveszemeszíne,
de ezek a nők
távol voltak,
távol a hippocampus
legelrejtetettebb kis zugában,
s Ön,
kedves Uram,
ezt nagyon kedvesen támogatta,
mármint, hogy maradjon csak ott,
az agy hippocampusában,
hadd pihegjen egymagában
a gondolat,
mely szerint,
szóval, hogy
kit is szeret valójában,
ha egyáltalán?
Emlékeimet ebbe a zugba
szívesen beletöltöm,
mint a homokszemek,
amelyeket maga szívesen
súrlogtatott kezében.
Belépem hát ezt az érzést,
saját kezemben élvezem
a saját szemcséimet –
ne porladjak szét,
mint az örökkévalóság.