Most kettős kötés húz és ereszt el néha:
engedni könnyűnek, ösztönnek, vágynak,
úgy lebegni, mint sűrű ködben a tárgyak
Hiányomban akkor
felfénylik a szépség.
Kimondatlanul is
munkál majd az igaz.
Nemlétemben leszek
a megvalósult én,
s öröklét-távolból
látom meg titkomat.
Helyretolni? Mit? Hogy én? Mikor az
értelmes meg az értelmetlen heterogén?
Azt sem tudom, bennem mit s hogyan
zökkentsek vissza… S ha sikerülne is,
csak mint csendre a zaj, ahogy ráragad.
Amikor majd megnyílik az időben a tér
s érezni, eljött a pillanatban a pillanat,
akkor nyer értelmet a cselekvés előtti
mozdulatlanság, melyből az egész
megtörténhet, s ott a belülre táguló résben
majd a múlt is jövő időben hasad.
Most kettős kötés húz és ereszt el néha:
engedni könnyűnek, ösztönnek, vágynak,
úgy lebegni, mint sűrű ködben a tárgyak,
míg a gondolat kirajzolja éles kontúrjaim,
s felsebez láthatatlanul a jelenlét.
Hagyni hát mindent, és semmit se engedni,
mert minden lényeges, bár nincs értelme semmi.
Az illúzió változik, a valóság ugyanaz marad.
Nem Dánia a börtön. Én vagyok magam.
Elhatároztam, hogy önmagammá válok.
Már csak azt kéne tudnom, hogy én ki vagyok.
S aki éppen, az ki volt és kivé akar válni,
s hogy én leszek-e akkor is az a halott.
Beteljesítem hát, ami velem született:
a gének furfangos játékát az
aktuális körülmények között,
s hogy közben hová a folyton elillanó én,
már nem is kérdezem, csak felröhögök.
És bár áll az idő, hiszek a jövőben
s hogy benne íródik újra a múlt,
s ha egykor elereszt a sosem volt jelen,
a hiányommal azt is megénekelem
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. októberi lapszámában)